A napokban kaptam néhány érdekes megkeresést, telefonon és e-mailben. Más-más formában, de lényegében ugyanazzal a tartalommal. Akik megkerestek, elmondták, hogy bár tetszik nekik, amit írok, sőt, jövőre bizton számíthatok a szavazatukra, de értsem meg, nyilvánosan nem merik lájkolni a bejegyzéseimet. Értitek, NEM MERIK!!! 

Ha egy kiscicáról osztok meg egy képet, az rendben van, de a közmunkáról vagy más önkormányzati kérdésekről írt jegyzetem az tabu. Amiben esetleg a polgármestert is említem, az meg pláne! Sajnos, ezek az emberek úgy érzik, nem alaptalan a félelmük. Pedig olyan is írt, aki nyugdíjas, és nem függ az önkormányzattól. Mert ha valaki köztisztviselő, az ő esetében megértem ezt az érvelést. Elfogadni persze ekkor sem tudom. De aki nyugdíjas...?

Tehát néhányan a nyilvánosság előtt nem merik bátran vállalni a véleményüket - demokráciában ez elfogadhatatlan. Nem szeretném, hogy ilyen legyen az országunk, a városunk! Én nem egy ilyen Mezőcsát megteremtéséért dolgozom. Az én Mezőcsátomon tiszteljük az ellenvéleményt is. Megvitatjuk, ha kell, de nem büntetjük. Az én Mezőcsátomon nem korlátozzuk a gondolatokat, nem kerüljük a nyilvánosságot. Minden erőmmel azon dolgozom, hogy egy ilyen szellemiségű települést építsünk. Talán ez az első és legfontosabb feladat, minden más csak ezután következik. De én őszintén hiszek abban, hogy meg tud születni ez a szellemi közeg - bízom a a város lakóiban.

Ha elfogadjuk, hogy a steet art a képzőművészeti ág, sőt, a társadalomkritikára talán az egyik legalkalmasabb, akkor két műalkotáson keresztül mutatnám be, mi ellen harcolok. Köszönet érte a francia művésznek, Dran-nek, akit a világhírű Banksy-vel emlegetnek egy lapon.

Ha valaki ellenvéleményt fogalmaz meg, nem büntethetjük! Különösen, ha igazat mond...

A gondolatokat nem zárhatjuk ketrecbe, mert ott is élni fognak! Hja, kérem, megváltozik a látásmód? De hát bentről nézve ilyen a világ...

Mindenkinek érdemes egy kicsit elgondolkodni a két alkotáson. Én sokat szeretnék tenni azért, hogy ezek a képek ne jellemezhessék a jövő Mezőcsátját. Benneteket egyelőre csak arra kérlek, támogassatok ebben!

Hiszen végtére is – I love Mezőcsát.

Februárban a legnagyobb közösségi oldalon megjelölt ismerősnek „Mezőcsát Egykor És Most” nevű felhasználó. Vagy talán én kezdeményeztem az ismeretséget, már nem is tudom. De azt biztos, hogy nem tudtam, milyen kincsbe futottam bele! Viszont azóta – azzal együtt, hogy, ha jól látom az utolsó keresztnevét elveszítette(?) – már sejtem, milyen érdekes és lenyűgöző projekttel állok szemben. Érdemes röviden összefoglalnom a sztorit azoknak, akik nem ismernék. Valaki/valakik egy olyan felhasználót teremtettek a facebookon, amelynek sok száz mezőcsáti, és innen leszármazott ismerőse van. Ezzel lehetőséget teremtettek arra, hogy a gondolatokat, fotókat, történeteket osszunk meg egymással a városról, beszélgessünk, találkozzunk rég látott (esetleg csak hírből/névről ismert) emberekkel – mindezt az interneten. Valójában az nem is lényeges, ki indította, bár erős sejtésem azért van! :-) De az indulás óta eltelt időszak bebizonyította, hogy ezt a közösségi teret gyorsan belakták az emberek, és jól érzik itt magukat. Nagyon jól. Az elszármazottak látják, milyen ma a város, mi történik itthon, mi pedig jó szívvel nézhetjük a régi képeket, jobban megismerhetjük a település múltját.

Az oldal főprofilja a régi fényképek összegyűjtése, egyben közszemlére bocsátása. De látszik, hogy a menet közben ehhez társuló anekdoták, régi emlékek felidézése is legalább ennyire népszerű a közösségben. Mert ez valójában olyan emberek önként és büszkén vállalt, online közössége, akiket a mezőcsáti gyökerek, a város szeretete köt össze. Persze az ötlet nem spanyolviasz, máshol is látok hasonló próbálkozást, de – lehetek egy kicsit elfogult? – a „mi” oldalunk az egy kivételesen jól működő dolog. Egy kis hazai sikertörténet. Mára százával találunk itt fényképeket az egykori és a mostani Mezőcsátról, rengeteg sztorit olvashatunk, ha továbbra is ilyen ütemben fejlődik a kezdeményezés, akkor szinte felbecsülhetetlen, de legalábbis különösen értékes online helytörténeti gyűjteménnyé avanzsálhat. Még akkor is, ha esetünkben természetszerűleg nem beszélhetünk a klasszikus értelemben vett „tudományos igényességről”, itt ugyanis ez nyilván nem szempont. De már csak az eddigi anyag is bőven megtöltene egy könyvet. Nekem egyébként mostanában az anekdoták a kedvenceim! Például az „Erőss Berta – borbély és Cigánybáró”című szösszenet.

A dolog romantikája pedig abban rejlik, hogy a közösbe mindenki beleadja a magáét, egy fotót, egy történetet, de legalább néhány kommentet, lájkot. Ha kicsit távolról nézem, azt mondhatnám, ez a közösség bizony alulról építi fel magát, talán ezért is ilyen életképes. Ha ebbe a projektbe bárki, bármilyen szándékkal beleszólna „felülről”, azonnal elveszítené a báját – szerintem így jó, ahogy van. Itt nincs politika, vérre menő viták, széthúzás, csak az tudna belekötni, aki a kákán is a csomót keresi.

Nap, mint nap böngészve a „Mezőcsát Egykor És” idővonalát, két érdekes dolgot figyeltem meg. Az egyik, hogy úgy látszik, a Csátról elszármazott zsidó emberek –akiket én már csak névről ismertem –számára is egy élő kapcsolódási pontot teremtett az ötlet. Az elszármazott zsidók számára, akiknek a felmenői termékeny, aktív részesei voltak a település fejlődésének, sőt, mondhatjuk, a helyi polgárosodás legfontosabb letéteményesei közé tartoztak (annak, aki vitatná, lopok Dojcsák Gabitól: A mezőcsáti zsidóság múltja). Akiknek Mezőcsát csak hálával tartozik, de a történelem egy máig feldolgozhatatlan pofonnal fizette vissza ezt a kölcsönt. De úgy látszik, a ma élőknek eleven, lüktető kapcsolódási pontot jelenthet ez az oldal. Vezessenek exkluzív éttermet a fővárosban, jó nevű elektronikai céget Izraelben, vagy dolgozzanak ingatlanközvetítőként az USA-ban, biztosan örömmel kacsintanak vissza a gyökerekre egy-egy fotó, vagy egy régi, jó ismerős láttán!

A másik érdekesség pedig az, hogy akik elkerültek itthonról, szinte kivétel nélkül jó emlékeket őriznek a városról. Ez pedig legyen nekünk, a most is itt élőknek egy gondolatébresztő, hiszen panaszkodjunk bármennyit, legyenek meg a napi problémáink, azért biztosan nekünk is hiányozna Mezőcsát. Nagyon hiányozna.

Összegzésképpen elmondhatom, úgy tűnik, a sok hibánkkal együtt legalább ebben erősek vagyunk itt Csáton. Alulról szervezünk (pontosabban szerveznek nekünk, mi meg részt veszünk benne) egy olyan közösséget, amelyik rendkívül értékes helytörténeti gyűjteményt teremthet, emellett egy olyan jól működő fórumot – egyedüli témája Mezőcsát – biztosít, amilyen eddig nem volt. Gondoljunk csak bele, mi lesz ebből az egészből mondjuk ötven év múlva!

Úgyhogy minden tiszteletem a létrehozóknak, köszönet illeti őket! De hálásunk lehetünk mindenkinek, aki a „Mezőcsát Egykor És” ismerőse, fényképet, történetet küld be, esetleg csak kommentel vagy lájkol (én ebbe a csoportba tartozom). További sok sikert kívánok! Én szinte minden nap bekukkantok - ha úgy tetszik, bekattintok – , van-e valami újdonság, és bizony ilyenkor erősen dagad a mellem, mert azt látom, azért igencsak gazdagok vagyunk mi itt Mezőcsáton, annyira gazdagok, amennyire sokan nem is gondolnák. Erre büszke vagyok.

Hiszen végtére is – I love Mezőcsát.

Lapátnyéltámasztó szakemberek közpénzen vagy kiút a kilátástalanságból?

Az előző jegyzetemben bemutatott névtelen levél írója elpanaszolja, hogy egyáltalán nem elégedett a településen zajló közmunkaprogrammal. „Felháborító látvány az utcákra vezényelt csoportok semmittevése.” Nagyon sok ehhez hasonló lakossági panaszt kapok, na meg én is sokat járok-kelek, és látom, mi a helyzet. Persze beszélgetek közmunkásokkal is, ők sokszor egész másként látják a dolgot (kevés pénz, sok munka). Látszólag feloldhatatlan az ellentét, mert sokszor úgy érzem, mindkét félnek igaza van (de legalábbis van igaza) – a saját szempontjából. Én ezért végtelenül leegyszerűsíteném az egyenletet! Vizsgáljuk meg az érem mindkét oldalát, talán a végére kisül belőle néhány értékes gondolat!

Mutassunk kiutat – közös az érdek!

Azoknak az embereknek, akik régóta nem dolgoznak, és nincs is sok esélyük az elhelyezkedésre, a gyermekeik még rosszabb helyzetből indulnak a munkaerőpiacon. És így tovább. Különböző állami programok (nevezzük őket általánosan közmunkának) már évek óta arra törekednek, hogy ezeket az embereket visszavezessék vagy elvezessék a munka világába. Mára eljutottunk odáig, hogy a közmunka próbál értékeket teremteni, úgy, hogy az érintetteknek nem segélyt, hanem munkabért ad. Nem mindegy. Annak, aki kapja, ez nagyon nem mindegy!

A jelenlegi kormány – helyesen – nagy hangsúlyt fektet erre a területre, több rá a pénz, viszonylag jól kézben van tartva felülről a rendszer. Persze a Fidesz számára a közmunkaprogramok kiemelése inkább gazdasági, társadalmi kényszer, mint politikai kategória – ugyanis még véletlenül sem jött össze az a bizonyos egymillió új munkahely, az embereknek meg valamiből enni kell adni. Úgy, hogy egyszerre teremtsenek kiutat, de ne nyissák ki azok a zsebében sem a bicskát, akik jövedelemadót is fizetnek be a közösbe.

A leszakadó rétegek tartós munkanélkülisége, mint alapprobléma persze régebbről fakad. Húsz-huszonöt éve a magyar társadalmat ugyanis felkészületlenül érte a gyorsan ránk törő változás. Sorsokat, családokat zabált föl a jól megérdemelt demokráciával kézen fogva érkező kíméletlen piacgazdaság. Ezen a helyzeten még tovább rontott az a világválság, amely a nálunk erősebb alapokon nyugvó államok polgárainak a jólétét is megtépázta. Mára megváltozott a világ. Egyre több család tapasztalja a saját bőrén mit jelent a mélyszegénység, a devizahitel, az uzsorakölcsön, a kilátástalanság. Ez Mezőcsáton hatványozottan igaz. Persze ehhez kellett a megfelelő pénzügyi kultúra, a piacképes végzettség, a jövőkép, sok helyen mára már a megfelelő szülői minta hiánya is. Amikor a gyermek nem látja munkába indulni a szülőket, akkor könnyen életbe lép a lefelé mutató, ördögi spirál. A helyzet viszont az, hogy ezeknek az embereknek a jelentős része nem pusztán a saját hibájából került ebbe az élethelyzetbe – még ha tudunk számos ellenpéldát is. Nincs más út, segítenünk kell nekik. Mégpedig közösen kell megoldást találnunk, már csak azért is, mert ha a társadalom alsó rétegei még jobban leszakadnak, az mindannyiunk unokáinak a jólétét fenyegeti. Ez persze messze nem a legfontosabb érv, de talán meggyőzheti a szkeptikusokat is. A megoldás egyik eszköze pedig éppen a közmunka lehet.

Vannak tehát közös problémáink (leszakadó rétegek felzárkóztatása, tartós munkanélküliség csökkentése), amiket meg kell oldani. A szomorú helyzet viszont az, hogy az önkormányzat ezeket a problémákat nem tudja megoldani. A társadalom sebeire a város legfeljebb tüneti kezelést tud adni. Nálam nem sokan sajnálják jobban azokat a mezőcsáti családokat, akiknek súlyos megélhetési gondjaik vannak, ahol gyermekek éheznek. Csakhogy sajnálattal nem megyünk semmire. Nincs nálunk a bölcsek köve a csáti városházán. Mit tegyünk, emeljük tovább a szociális kiadásokat, amik a tavalyi, lezárt évünkben is közel 250 milliót tettek ki (így is az összkiadásunk 16,5%-ka!!!) Munkahelyteremtő programot indítsunk? Ettől még holnap nem lesz kenyér a helyi szegények asztalán. Mondhatnék még pár dolgot, de a realitások talaján maradva rövid távon semmi igazán jól használható ütőkártyánk nincsen. Ezt a problémát tehát mi itthonról nem tudjuk megoldani.

A közmunkások általában az éremnek ezt az oldalát látják. A szomorúbb oldalát.

Én sokkal többet dolgozom nem sokkal többért – ne támassza senki a lapátnyelet!

Marad tehát a közmunka szervezése. Na, ezt a problémát már meg tudja oldani az önkormányzat. Meg kell oldani! Miért beszélek problémáról? A levélíróhoz hasonlóan rengeteg lakos panaszolta el, hogy a közmunkások által elvégzett munkával meglehetősen elégedetlen. Mivel a brigádok könnyen felismerhetőek a láthatósági mellényükről, látják és értékelik őket a csátiak, és bizony sokakban az a kép él róluk, hogy egész nap csak trécselnek, támasztják a lapátnyelet, néha ímmel-ámmal tettetik a munkát, de ha elvégeznek egy feladatot, abban sincs sok köszönet. Ez így nyilván nem igaz, de valóban számos gond van a közmunkaprogrammal. Leszögezem, nem tudok általánosítani, egyedi eseteket kell kiemelnem. Először is sokszor tényleg szembetűnő a megszokottnál „kényelmesebb” munkatempó. Naiv lennék, ha azt hinném, mindig éppen a munkaközi szünetben kellemes beszélgetéssel, ülve eltöltött pihenéskor találkozom brigádokkal. Olyan csapat is van – a saját szememmel láttam –, amely a 92 éves nagyapám tavalyi munkatempójától elmaradó ütemben seperte össze a főtér fái alatt a lombszőnyeget. Olyat is hallottam, hogy egy-két renitens fenyegetésekkel visszafogta a brigád többi tagjának munkáját, így az ő ritmusukhoz kellett igazodni a többieknek. Ők elmondták, „ennyi pénzért én szálljak szembe a nálam harminc kilóval súlyosabb börtönviseltekkel?” – igazuk van. Olyan társaságról is hallottam, akik arra panaszkodtak, hogy néha napokig nem kaptak megfelelő eszközöket, anyagokat a munkához, sem kellő útmutatást, így jobb híján tényleg üldögéltek, beszélgettek. Állítólag volt olyan férfi, aki a munkafelvételre az édesanyját küldte, mert ő nem bírt felkelni (?), és azt hitte, így is jó lesz… Ennél talán cifrábbakat is sorolhatnék, de nem ez a célom. Csak láttatni szeretném, ilyenek, ezek a problémák. Mégpedig élő problémák, foglalkoznunk kell velük, nem dughatjuk a homokba a fejünket. Talán az elmúlt években - lassan - sikerült valamennyit javítani a helyzeten, de bőven van még tennivaló. Már többször elhangzott, a program céljával teljesen egyetért a testület, de a végrehajtásban sajnos időről időre rá kell mutatunk ezekre a súlyos nehézségekre.  Hiszen sok ember tényleg arról számol be nekünk, hogy igazságtalannak érzi, ő sokkal többet dolgozik, de nem sokkal többért. „Felháborító látvány az utcákra vezényelt csoportok semmittevése.”

De ki a felelős, kinek kell megkeresni a megoldást? Meggyőződésem, hogy a közmunkások jelentős része akar és tud(na) is dolgozni, csak meg kell találni a módját, hogy rábírjuk őket a (hatékonyabb) munkavégzésre. Hétről hétre követem a program hivatali irányítójának a munkáját, belátom, hogy jogosan tőle sem várhatjuk a kiutat - hálátlan feladatkörben, rengeteg munkával, de még több napi gonddal, sziszifuszi kilátásokkal, szűk keretek között nem lehet megváltani a világot.

A képviselő-testület a felelős? Majd’ minden ülésünkön felvetődik a téma, ilyenkor mindig elmondjuk a rossz tapasztalatainkat, és sokszor teszünk a helyzet megoldására vonatkozó javaslatokat. Mégsem látjuk azt, hogy másnaptól már flottul mennének a dolgok. (Egyébként persze, hogy elmondjuk, ha nem is látnánk, folyamatosan bombáznak a panaszaikkal a választópolgárok.) A végrehajtásban technikailag sem tudunk hozzájárulni az eredményekhez – nincs hozzá jogosultságunk, ráadásul a munkaidőnket is máshol töltjük. Apósomat – aki a téma nagy szakértője :-) – különösen zavarják a közmunkaprogram problémái, ő például a közelmúltban egészen addig elment, hogy akkurátusan, darabra (!) megszámolta az egyik részprojektben lefektetett betonoszlopokat, megnézte, hány méter árkot sikerült ásni egy nap. Egyébként is, a legutóbbi ülésünkön bő 2 órát szenteltünk csak ennek a témának, ennél sokkal többet már nem tudunk döntéshozatali oldalról hozzátenni a sikerhez.

De máshol mégis működik. Hogyan? Az én koordinátarendszeremben a polgármesteri tisztség az, ahol a legtöbbet lehet tenni annak érdekében, hogy a közmunkaprogram hatékonyan, eredményesen és mindenki számára megnyugtatóan működjön. A polgármester az, aki egy személyben részese a döntéshozatalnak is, és a napi munkára is hatással lehet. Neki kellene sokkal nagyobb, meghatározó szerepet vállalnia abban, hogy ez a program sikeres legyen. Amíg nem így lesz, addig valószínűleg találkozunk még békésen üldögélő, vagy éppen az anyaghiányon jogosan bosszankodó közmunkásokkal. A város első emberének ebből a szempontból is kulcspozíciója van, ezzel élnie kell(ene).

Persze több száz embert nem lehet ugyanúgy irányítani, mint a környező kistelepülések alacsonyabb létszámú gárdáit. Nyilván az önkormányzat intézményei rendszerszinten sincsenek felkészülve ilyen programok koordinálására. Természetesen a város hátrányos helyzete nehezíti azt, hogy motiváltabb, felkészültebb emberekkel dolgozzunk. De! Amíg nem születik meg egy nagyon kemény, de igazságos, jól ellenőrizhető, jutalmazó, de példásan büntető, hatékonyan működtethető rendszer a közmunka szervezésére, addig mindezek csak olyan érvek, amelyek a bizonyítványt magyarázzák. Létre kell tehát hozni egy ilyen struktúrát, és az kell, hogy ennek a szülőatyja és a megvalósítója ugyanaz a személy legyen – a polgármester.

A település javára, hatékonyan költünk-e el 250 millió forintot, vagy sem? Ez itt a lényeg, a többi…

csak duma!

Ezt a problémát tehát az önkormányzat történetesen meg tudná oldani (de csökkenteni mindenképpen), erre kell törekednie mindenkinek, aki valahogyan kapcsolódik a közmunkaprogramhoz. Kötelességünknek tartom a legtöbbet kihozni a programból, a lehető leghatékonyabban felhasználni a forrásokat (negyedmilliárd forint nagyon sok pénz!). Viszont sajnos úgy érzem, képviselőként sokkal többet már nem tudok tenni azért, hogy érezhetően javuljon a helyzet. Ha jövőre úgy alakul, hogy polgármesterként lesz alkalmam bebizonyítani, hogy lehet ezt a közmunkaprogramot másképp is csinálni, hiszek abban, hogy látványos eredményeket sikerül majd felmutatnom. Vállalom, hogy ellenkező esetben számon kérhető leszek! ;-)

Az igazán szomorú egyébként az, hogy a legtöbb közmunkás valószínűleg odaadással, lelkiismeretesen végzi a dolgát, nekik tisztelettel köszönöm a munkájukat, a hozzáállásukat. De be kell látniuk, amíg nem vetik ki maguk közül azt a kisebbséget, aki rossz fényt vet rájuk, addig bizony 10-20 renitens miatt akár sok száz ember munkáját kérdőjelezik meg a mezőcsátiak. Márpedig ez a becsületesen dolgozó közmunkásoknak jobban fájhat, mint ahogy bárki is gondolná. Aki pedig nem tudja elfogadni, hogy egy munkahelyen nem pusztán jogok vannak és fizetés, hanem vannak kötelezettségek és szabályok is, az bizony nehezen fog kitörni a helyzetéből.

A szerencsésebb, dolgozó csátiaknak pedig el kell fogadniuk, hogy a közmunkaprogram nem egy átlagos munkahely, hanem van egy olyan társadalmi hasznossága is, ami talán toleránsabbá tehet bennünket a látható, sokszor valóban dühítő napi gondok iránt. Remélem, a jövő igazolni fogja, hogy a közmunka tényleg az egyik megfelelő eszköz arra, hogy ne engedjük még jobban leszakadni a nehezebb sorsú embertársainkat! Tudom, nehéz türelmet és toleranciát kérnem, de mégis azt teszem.

Remélem, a polgármesterünk mihamarabb megfontolja a jó tanácsomat, és ez érdemi, érezhető javulást eredményez a közmunkaprogram hatékonyságában!

Végezetül pedig remélem, elnézitek nekem, hogy erről a témáról ilyen sokat írtam, de sok mezőcsátit foglalkoztatnak manapság ezek a kérdések! Ha pedig valami a csátiaknak fontos, akkor nekem is!

Hiszen végtére is – I love Mezőcsát.

Mindenekelőtt elnézést kell kérnem, hogy a tervezetthez képest jóval több idő telt el két bejegyzésem között, de sajnos az elmúlt hetekben besűrűsödtek a dolgaim. Viszont most akadt egy olyan aktualitás, ami gyorsan billentyűzetet ragadtatott velem.

A mai postával kaptam egy névtelen levelet (szkennelve lentebb). Klasszikus levél volt, egy gépelt oldalt tartalmazott a boríték. A megkeresés névtelenségével most nem szeretnék foglalkozni, hiszen egy tisztességes, az írója által valósnak érzékelt problémákat felvető, semmilyen rossz szándékot nem mutató írást olvastam. Amíg ilyeneket kapok, nem pedig mocskolódást, addig nincs semmi gondom azzal, hogy nem tudom, ki küldte. A levél írójának biztosan megvolt az oka (ezt részben ki is fejti), hogy ne fedje fel a kilétét, én ezt tiszteletben tartom. Azért pedig biztosan nem haragszik meg, hogy magát a levelet itt közszemlére teszem, hiszen az általános panaszai alapján sem lehet következtetni a személyére.

Viszont nyilván nem tudtam rá reagálni, ezért itt teszem meg. Ám a felvetett problémákkal kapcsolatban túl sok jó hírem nincs. A levélíró – többek között – úgy ítéli meg, rossz a közbiztonság. A helyzet az, hogy a statisztikák rámutatnak, Mezőcsáton a közbiztonság jónak, sőt, kifejezetten jónak értékelhető. Persze ettől nagyban eltérhet az egyes emberek szubjektív biztonságérzete. Természetes, ha egy év alatt másodjára lopják el a tyúkjaimat, vagy törnek be hozzám, akkor engem nem érdekel, hogy mit mutatnak a számok, hogy esetleg ezen kívül milyen bűncselekmények történtek a településen – nem fogom magamat biztonságban érezni. Ezért most az a cél, hogy ezt a bizonyos szubjektív biztonságérzetet is növeljük.

Jó hír, hogy az elmúlt években az általam elnökölt szakbizottság javaslataira az önkormányzat számos lépést tett ennek érdekében. A rossz hír az, hogy erre a kérdésre magának az önkormányzatnak meghatározó, alapvető hatása nincsen. A probléma megoldása nem elsődlegesen rajtunk múlik. Ha ezt állítanám, nem mondanék igazat. Ugyanis amíg érdemben nem változik a gazdasági, társadalmi helyzet, az országos bűnügyi mutatók, trendek, és persze a rendőrség kapacitása (és idesorolhatnék még néhány dolgot), addig mi itthon nem tudjuk megváltani a világot.

Ami viszont tőlünk telik, azt megtesszük. Mire is gondolok? Például az elmúlt években többször „vásároltunk” önkormányzati szolgálatot a rendőrségtől. Ennek ellenértéke összességében meghaladja a milliós tételt. Magyarul fizettünk a rendőrségnek azért, hogy amikor hivatalból nem tudnak idevezényelni embereket, akkor is legyen rendőr a csáti utcákon. Ez „zsebbenyúlós” dolog volt, de hiszem, hogy megérte. Látni kell, sokkal több hatásunk a rendőrség munkájára nincsen. Azt is lássuk be, a jelenlegi körülmények (létszám, stb.) között egyébként  bőven erőn felül teljesítenek. De ezt inkább nem mondtam, mert nem kritizálom a belügyminisztériumot! :-)

Az önkormányzat az erejét meghaladó módon támogatta, támogatja az egyre jobban működő Polgárőr Egyesületet. Tudom, ez a polgárőrség még ennél is sokkal többet érdemelne. De még ebből is látszik az, hogy úgy ítéltük meg, a rendőrség mellett ez az a szervezet, ami a leghatékonyabban tud dolgozni a közbiztonság javításáért. Mivel én is aktív tagja vagyok ennek a csapatnak (szolgálatba is járok!), így tudom, hogy sokkal rosszabb (ezzel keveset mondtam!) lenne a közbiztonság, ha az a néhány civil nem szánná erre a közcélra a szabadidejét. Társadalmi munkában. Azaz ingyen, bérmentve. Sőt…!  Tehát az egyesület támogatásával is a közbiztonságot szerettük volna erősíteni.

Ami kevésbé kézzelfogható, de annál fontosabb lépés, hogy a bizottságunk előterjesztésére a képviselő-testület nagyjából két éve elfogadta a város bűnmegelőzési koncepcióját. Amikor kidolgoztuk ezt az anyagot, az volt a cél, hogy a közbiztonság javításának ne csupán az elméleti kereteit teremtsünk meg, de egy jól végrehajtható, tartalommal könnyen megtölthető, ellenőrizhető koncepció mentén végezzük ezen a területen a munkánkat. Ennek volt például része, amikor a város lakosságának a véleményét kértük ki a közbiztonságról egy kérdőíves felmérés útján. Emellett persze számos egyéb olyan elemet tartalmaz, amelyek segítik a főcél elérését, vagyis hogy a polgárok nagyobb biztonságban érezzék magukat. A koncepció kapcsán ki kell emelnem Bartók József munkatársam, barátom segítségét, aki értékes tapasztalataival a program szülőatyjának tekinthető, és munkájának a végrehajtásban is kiemelkedő szerepe van. Ha a koncepció – talán egyedüli – hátrányát kellene megjelölnöm, akkor azt mondanám, az igazi eredményeit majd csak évek múlva fogjuk látni. Ennek ellenére kiemelkedő fontosságúnak tartom. (Az anyag egyébként elérhető a város honlapján: itt.)

Végére hagytam a habot a tortán. Ha a belügyminisztérium elfogadja a pályázatunkat (márpedig ebben okkal bízunk), akkor egy modern, a jelenlegi csúcstechnikát képviselő térfigyelő kamerarendszert tudunk telepíteni a városba. Akár már ezen a nyáron is elindulhat a fejlesztés – saját önkormányzati forrás bevonása nélkül. Nem szeretnék előre inni a medve bőrére, de lássuk be, ezzel az itt élők komfortérzetét jelentősen növelhetjük, hiszen a legtöbb lakossági panasz a közterületen fennálló, sokszor valóban áldatlan állapotoknak „köszönhető”. Azt hiszem, mindenki tudja, miről beszélek…

Tehát ezek a legfontosabb lépések, amelyeket a közbiztonság, a szubjektív biztonságérzet növelése érdekében tettünk – sokkal többet valójában nem tehettünk. Mindezért elsődlegesen az Ügyrendi, Közbiztonsági bizottságban velem együtt dolgozó kollégáimnak, hivatali munkatársaknak lehetek hálás. Na meg persze a képviselőtársaimnak, hiszen a döntéseket közösen hoztuk meg, a bizottságunk csupán a folyamatok katalizátora volt. Ennek ellenére tudom, hogy van előrelépési lehetőség ezen a területen is. Van még bőven feladat, teendő, fejlesztenivaló, ezért ha bárkinek életképes, előremutató javaslata van ebben a kérdésben, akkor azt szívesen megfontolom, és ha lehet, örömmel előterjesztem. Magyarul egy jó ötletet könnyen beépíthetünk a rendszerbe.

De hangsúlyoznom kell, ezek a lépések önmagukban sajnos nem elegendőek ahhoz, hogy nagyobb biztonságban érezzék magukat a mezőcsáti emberek, de ami nem az önkormányzaton múlik, azt nem szabad rajtam/rajtunk számon kérni. Persze azt sem szabad, hogy csak a rajtunk kívül álló körülményekre hivatkozunk, bizony hozzá kell tennünk a magunkét. Olyan helyzetet nyilván ne várjunk, hogy teljesen kiszorítjuk a bűnözést a településről, még ha erre is kell törekedni. De bármit is teszünk, sajnos elég ahhoz egy-egy átutazó bűnöző, vagy éppen egy frissen szabadult bűnbanda, hogy ne érezzük magunkat biztonságban.

A levél által felvetett többi problémára egy későbbi hozzászólásban reagálnék, hiszen így is hosszúra nyúlt az írásom. Azt pedig remélem, a levélíróhoz valahogy eljutnak majd a gondolataim. Ha szerencsém van, akkor pedig talán egy kicsit meg is tudtam nyugtatni. Hiszen attól, hogy névtelenül keresett meg, számomra ő is fontos, mert mezőcsáti állampolgár, én pedig arra szegődtem, hogy – még ha ismeretlenül is, de – az ő érdekeit is szolgáljam.

Hiszen végtére is – I love Mezőcsát.

A levél:

A múlt héten beharangozott értékelést célszerű a ciklus legelején elkezdenem, így ebben a posztban a 2010 októberében lezajlott eseményeket szeretném egy kicsit bemutatni. Magát a választást nem tisztem értékelni, röviden maradjunk annyiban, hogy nem merném kétségbe vonni a választópolgárok bölcsességét. Akár tetszik nekem a választási eredmény, akár nem, azt feltétel nélkül el kell fogadnom! Persze azzal nem árulok el titkot, hogy az apósom polgármesterré választásának jobban örültem volna, de hát hiányzott az a bizonyos 16 szavazat (0,8 %)… Azért érdekes belegondolni, ha csak 9 ember másképp dönt a 2005 szavazó közül, hogyan alakultak volna a dolgok, de ezt most inkább hagyjuk!

Az önkormányzat képviselő-testületének munkájában az új ciklusban meghatározó változást hozott a létszámcsökkentés. Be kell látni, hogy 8 fő csak nagyobb erőfeszítések árán tudja elvégezni azt a munkát, amit korábban 13 képviselő látott el - Mezőcsátot ugyanis így érintette egy jogszabályváltozás. Szóval nyolcan tizenhárom helyett! Persze emiatt módosítanunk kellett a bizottsági struktúrát is. A képviselő-testületi munkát ugyanis olyan szakbizottságok segítik, amelyeket részben maguk az önkormányzati képviselők (ők vannak többségben), részben pedig az adott terület helyi szakemberei alkotják. Ezek a bizottságok jellemzően szakmai szempontból vizsgálják meg a hozzájuk tartozó ügyeket és így készítik elő a testületi döntéseket. Magyarul véleményeznek, ha kell, indítványoznak, javaslatokat tesznek, sokszor nagyon részletesen át tudnak tekinteni kérdéseket – mondhatni, szakmailag készítik elő a politikai döntéseket.

Az új bizottsági struktúrában négy ilyen grémiumot alakítottunk ki. Pénzügyi, gazdasági területen a Pénzügyi Bizottság, a jogi, ügyrendi kérdésekben és a közrend területén az Ügyrendi Bizottság végez munkát. Az egészségügy, oktatás, szociális ügyek a Humán Erőforrás Bizottsághoz, a város üzemeltetése, fenntartása, a városfejlesztés pedig a Településfejlesztési Bizottsághoz tartozik. Én az Ügyrendi Bizottságot elnöklöm, valamint a Pénzügyi Bizottság tagja vagyok (csak két hónapja, korábban máshol ültem, de erről a váltásról majd később!).

Az első hetekben két említésre méltó érdekesség történt. Nagyon csodálkoztam azon, hogy a polgármester sem engem, sem a legtöbb megválasztott képviselőtársamat nem kereste fel az alakulóülés előtt. Illik, de legalábbis célszerű informálisan is leegyeztetni, hogy ki melyik szakterületen képzelik el a munkáját - különösen egy Mezőcsát méretű, ilyen viszonyrendszerű településen. Persze ilyenkor lehetnek viták, de a konkrét, hivatalos tárgyalásra így össze lehet csiszolni az eltérő álláspontokat. Ugyanez vonatkozik a külsős bizottsági tagok személyére is – a téma megérdemli az előzetes, kötetlenebb egyeztetést. Is.

Ugyanilyen értetlenül fogadtam egy másik ügyet. Az alakulóülés napirendjét megtárgyalta a testület, majd az ülés végén a polgármester érdekes javaslattal állt elő, kérte, vegyünk fel egy újabb napirendi pontot – döntsük el, válasszunk-e külsős alpolgármestert is! Mivel néhány perccel korábban választottuk meg az alpolgármesterünket, így nem is nagyon értettük, miért nem az ülés elején, a napirend elfogadásakor dobta be az ötletét. Ez így nem volt teljesen korrekt a testülettel szemben - és az általa javasolni kívánt személlyel szemben sem. Egy elegánsabban megfogalmazott/kezelt indítványt talán tudtunk volna támogatni, de ez persze nem ment át. Konkrét személyi javaslatról egyébként nem esett szó (bár volt sejtésem), így csak a benyomásaimat tudom megfogalmazni. Úgy tűnt, a polgármester korábban tett egy ígéretet, amit talán nem is akart valójában betartani, inkább csak a látszatát akarta kelteni annak, hogy megpróbálja. „Rajtam nem múlt volna, de hát a testület…” Így nincs felelősség. Ha pedig nem így történt volna, akkor pedig rendkívül amatőr próbálkozás volt. Hamvába is halt. Ha komolyan gondolta volna az egészet, nem így hozza elő. Kellemetlen, kínos helyzetet okozott nekünk, és csak bízni tudtam abban, hogy ez az affér nem vetíti előre a testületen belüli együttműködés irányát!

Nagyjából ilyen körülmények között tudtuk elkezdeni a munkát. A nehézségek ellenére nagyon hálás voltam a szavazatukkal megtisztelő mezőcsátiaknak, hiszen a csökkentett létszám természetesen azt is eredményezte, hogy sokkal nehezebb volt bejutni a képviselő-testületbe. Több olyan meghatározó helyi politikai szereplő nem került be, akiknek a 13 fős csapatban lett volna helye (korábbi alpolgármester, bizottsági elnökök). Egyébként érdekes, hogy mindössze egy (!) új - korábban nem képviselő - jelöltet választottak meg Vályi Lajos személyében, mindenki más az előző testületben is képviselő volt.

Nos, remélem, nem túl messziről indítottam, de érdemes az elején kezdeni. Ennyit megérdemel a téma. Szerintem.

Hiszen végtére is – I love Mezőcsát.

Ha valaki a böngészője címsorára néz, és úgy tippeli meg a nevem, igaza van! Szopkó Tibornak hívnak. Talán Mezőcsáton mond valamit ez a név, aki pedig nem itt él, az valószínűleg nem fog erre az oldalra navigálni, így engedjétek meg, hogy eltekintsek a bemutatkozásról. Menet közben amúgy is minden kiderül.

Frissen létrehozott blogom célja az, hogy a – reméljük, átmeneti… - fejlesztési időszakban valamennyire helyettesítse a weboldalamat. Így továbbra is meg tudok osztani olyan, jellemzően közéleti-politikai gondolatokat, amelyek közvetlenül érintik szülővárosom, Mezőcsát életét, az itt élők mindennapjait. Önkormányzati képviselőként hiszek abban, hogy a nyilvánosság - lehető legnagyobb fokú – biztosítása szükséges feltétele a valóban demokrata, korszerű városvezetésnek. A közéleti kérdésekben folytatott értelmes diskurzus pedig szükséges feltétele annak, hogy a közügyek iránt érdeklődő mezőcsáti állampolgárok pontosan, ha lehet, közvetlenül értesüljenek a lakóhelyük közéleti, helyi politikai/önkormányzati ügyeiről, így megalapozottan tudnak véleményt formálni ezekről, valamint joggal kérhetnek beleszólást bizonyos döntésekbe. Ne pusztán kóbor pletykák uralják a közbeszédet!

A facebookon mostanában számos olyan kritikát, panaszt olvastam, amit közeli és távoli ismerőseim a városvezetésnek címeztek (kóbor kutyák, úthibák, ÖTE támogatása), arra gondoltam, ha nem is a face-en, de itt igyekszem megválaszolni ezeket, vagy legalábbis reagálni rájuk. Viszont tovább is gondoltam egy kicsit a dolgot, ugyanis ahhoz, hogy részletekbe bocsátkozzam, érdemes először komplexen áttekinteni a város önkormányzatának helyzetét. A lehetőségeket, a közelmúltat, a nehézségeket, és azt, mit várhatunk a jövőnktől - őszintén szembe kell néznünk a realitásokkal!

Ezért, mivel már az önkormányzati ciklus bő felén túl vagyunk, először célszerű értékelni az eddigi történéseket, az elmúlt cirka két évet meghatározó irányvonalakat. Úgy általában itt az ideje az évértékelésnek – pontosabban kétév-értékelésnek. Ez nyelvtanilag nem helyes, ellenben logikailag mindenképpen okszerű. Persze ezt az értékelést tényekre alapozom majd, de várhatóan nem fogja nélkülözni a szubjektumokat – azaz leírom, hogy én miképp láttam, hogyan éreztem a dolgokat, mi a saját véleményem.

Tehát a közeljövőben azt várhatjátok tőlem, hogy a blogon egy-kétheti rendszerességgel közzé teszem ezt a kétév-értékelést. Persze folytatásokban, tematizálva és/vagy időrendi sorrendben, hiszen senkit nem akarok egy százoldalas gigaposzttal eltántorítani a témától! :-)

Az elején megfogalmazott céllal szinkronban egyébként azt is szeretném elérni, hogy a felület adta lehetőségeket kihasználva interaktívvá tegyük a blogot, ezzel is erősítsük a nyilvánosságot – boldogan fogadom tehát a hozzászólásokat, kérdéseket, sőt, akár még a kritikákat is! Úgy gondolom, ilyen logika mentén idővel nemcsak eljutunk az említett konkrétumokhoz (kutyák, utak), de talán közösen bővíthetjük azoknak a kérdéseknek a körét, amelyeket érdemes bevonni a közbeszédbe. Én most egy kicsit ennyivel (is) szeretnék hozzájárulni a helyben régóta áhított harmonikusabb közhangulathoz.

Befejezésül pedig elárulom, sokat tépelődtem azon, valóban helyes-e, hogy ilyen formába öltsem az elején megfogalmazott törekvésemet. Hiszen évek óta sokan tanácsolják, az ilyen témákat ne vessek fel az interneten, mert ha „nyitok”, akkor nagy támadási területet teremtek magamon, az önkormányzati munkámon, és annak nem lesz jó vége – ugye amit írni fogok, azt viszonylag könnyű akár név nélkül is kiforgatni, kihasználni. Egyébként is, Mezőcsáton nem szokás, hogy a helyi politikai vezetők ilyen módon fordulnak a nyilvánossághoz. De úgy gondolom, 2013-ban, az EU egy demokratikusan működő országának egyik települési önkormányzati képviselőjeként nincs félnivalóm. Amit mondtam, állítottam, azért eddig is vállaltam a felelősséget, és hiszek abban, hogy az egyenes, tiszta, őszinte beszéd – még akkor is, ha sokan nem így gondolják – elengedhetetlen eleme a mai közéleti, politikai tevékenységnek. Persze ha hibázok, természetesen azt is vállalom. Nem szeretnék tehát semmilyen hasznot húzni ebből a blogból – nem is lehetne, inkább csak kockázata van –, de legalább ennyit megérdemel Mezőcsát, megérdemlik a mezőcsátiak! Szerintem.

Hiszen végtére is - I love Mezőcsát!