Lapátnyéltámasztó szakemberek közpénzen vagy kiút a kilátástalanságból?

Az előző jegyzetemben bemutatott névtelen levél írója elpanaszolja, hogy egyáltalán nem elégedett a településen zajló közmunkaprogrammal. „Felháborító látvány az utcákra vezényelt csoportok semmittevése.” Nagyon sok ehhez hasonló lakossági panaszt kapok, na meg én is sokat járok-kelek, és látom, mi a helyzet. Persze beszélgetek közmunkásokkal is, ők sokszor egész másként látják a dolgot (kevés pénz, sok munka). Látszólag feloldhatatlan az ellentét, mert sokszor úgy érzem, mindkét félnek igaza van (de legalábbis van igaza) – a saját szempontjából. Én ezért végtelenül leegyszerűsíteném az egyenletet! Vizsgáljuk meg az érem mindkét oldalát, talán a végére kisül belőle néhány értékes gondolat!

Mutassunk kiutat – közös az érdek!

Azoknak az embereknek, akik régóta nem dolgoznak, és nincs is sok esélyük az elhelyezkedésre, a gyermekeik még rosszabb helyzetből indulnak a munkaerőpiacon. És így tovább. Különböző állami programok (nevezzük őket általánosan közmunkának) már évek óta arra törekednek, hogy ezeket az embereket visszavezessék vagy elvezessék a munka világába. Mára eljutottunk odáig, hogy a közmunka próbál értékeket teremteni, úgy, hogy az érintetteknek nem segélyt, hanem munkabért ad. Nem mindegy. Annak, aki kapja, ez nagyon nem mindegy!

A jelenlegi kormány – helyesen – nagy hangsúlyt fektet erre a területre, több rá a pénz, viszonylag jól kézben van tartva felülről a rendszer. Persze a Fidesz számára a közmunkaprogramok kiemelése inkább gazdasági, társadalmi kényszer, mint politikai kategória – ugyanis még véletlenül sem jött össze az a bizonyos egymillió új munkahely, az embereknek meg valamiből enni kell adni. Úgy, hogy egyszerre teremtsenek kiutat, de ne nyissák ki azok a zsebében sem a bicskát, akik jövedelemadót is fizetnek be a közösbe.

A leszakadó rétegek tartós munkanélkülisége, mint alapprobléma persze régebbről fakad. Húsz-huszonöt éve a magyar társadalmat ugyanis felkészületlenül érte a gyorsan ránk törő változás. Sorsokat, családokat zabált föl a jól megérdemelt demokráciával kézen fogva érkező kíméletlen piacgazdaság. Ezen a helyzeten még tovább rontott az a világválság, amely a nálunk erősebb alapokon nyugvó államok polgárainak a jólétét is megtépázta. Mára megváltozott a világ. Egyre több család tapasztalja a saját bőrén mit jelent a mélyszegénység, a devizahitel, az uzsorakölcsön, a kilátástalanság. Ez Mezőcsáton hatványozottan igaz. Persze ehhez kellett a megfelelő pénzügyi kultúra, a piacképes végzettség, a jövőkép, sok helyen mára már a megfelelő szülői minta hiánya is. Amikor a gyermek nem látja munkába indulni a szülőket, akkor könnyen életbe lép a lefelé mutató, ördögi spirál. A helyzet viszont az, hogy ezeknek az embereknek a jelentős része nem pusztán a saját hibájából került ebbe az élethelyzetbe – még ha tudunk számos ellenpéldát is. Nincs más út, segítenünk kell nekik. Mégpedig közösen kell megoldást találnunk, már csak azért is, mert ha a társadalom alsó rétegei még jobban leszakadnak, az mindannyiunk unokáinak a jólétét fenyegeti. Ez persze messze nem a legfontosabb érv, de talán meggyőzheti a szkeptikusokat is. A megoldás egyik eszköze pedig éppen a közmunka lehet.

Vannak tehát közös problémáink (leszakadó rétegek felzárkóztatása, tartós munkanélküliség csökkentése), amiket meg kell oldani. A szomorú helyzet viszont az, hogy az önkormányzat ezeket a problémákat nem tudja megoldani. A társadalom sebeire a város legfeljebb tüneti kezelést tud adni. Nálam nem sokan sajnálják jobban azokat a mezőcsáti családokat, akiknek súlyos megélhetési gondjaik vannak, ahol gyermekek éheznek. Csakhogy sajnálattal nem megyünk semmire. Nincs nálunk a bölcsek köve a csáti városházán. Mit tegyünk, emeljük tovább a szociális kiadásokat, amik a tavalyi, lezárt évünkben is közel 250 milliót tettek ki (így is az összkiadásunk 16,5%-ka!!!) Munkahelyteremtő programot indítsunk? Ettől még holnap nem lesz kenyér a helyi szegények asztalán. Mondhatnék még pár dolgot, de a realitások talaján maradva rövid távon semmi igazán jól használható ütőkártyánk nincsen. Ezt a problémát tehát mi itthonról nem tudjuk megoldani.

A közmunkások általában az éremnek ezt az oldalát látják. A szomorúbb oldalát.

Én sokkal többet dolgozom nem sokkal többért – ne támassza senki a lapátnyelet!

Marad tehát a közmunka szervezése. Na, ezt a problémát már meg tudja oldani az önkormányzat. Meg kell oldani! Miért beszélek problémáról? A levélíróhoz hasonlóan rengeteg lakos panaszolta el, hogy a közmunkások által elvégzett munkával meglehetősen elégedetlen. Mivel a brigádok könnyen felismerhetőek a láthatósági mellényükről, látják és értékelik őket a csátiak, és bizony sokakban az a kép él róluk, hogy egész nap csak trécselnek, támasztják a lapátnyelet, néha ímmel-ámmal tettetik a munkát, de ha elvégeznek egy feladatot, abban sincs sok köszönet. Ez így nyilván nem igaz, de valóban számos gond van a közmunkaprogrammal. Leszögezem, nem tudok általánosítani, egyedi eseteket kell kiemelnem. Először is sokszor tényleg szembetűnő a megszokottnál „kényelmesebb” munkatempó. Naiv lennék, ha azt hinném, mindig éppen a munkaközi szünetben kellemes beszélgetéssel, ülve eltöltött pihenéskor találkozom brigádokkal. Olyan csapat is van – a saját szememmel láttam –, amely a 92 éves nagyapám tavalyi munkatempójától elmaradó ütemben seperte össze a főtér fái alatt a lombszőnyeget. Olyat is hallottam, hogy egy-két renitens fenyegetésekkel visszafogta a brigád többi tagjának munkáját, így az ő ritmusukhoz kellett igazodni a többieknek. Ők elmondták, „ennyi pénzért én szálljak szembe a nálam harminc kilóval súlyosabb börtönviseltekkel?” – igazuk van. Olyan társaságról is hallottam, akik arra panaszkodtak, hogy néha napokig nem kaptak megfelelő eszközöket, anyagokat a munkához, sem kellő útmutatást, így jobb híján tényleg üldögéltek, beszélgettek. Állítólag volt olyan férfi, aki a munkafelvételre az édesanyját küldte, mert ő nem bírt felkelni (?), és azt hitte, így is jó lesz… Ennél talán cifrábbakat is sorolhatnék, de nem ez a célom. Csak láttatni szeretném, ilyenek, ezek a problémák. Mégpedig élő problémák, foglalkoznunk kell velük, nem dughatjuk a homokba a fejünket. Talán az elmúlt években - lassan - sikerült valamennyit javítani a helyzeten, de bőven van még tennivaló. Már többször elhangzott, a program céljával teljesen egyetért a testület, de a végrehajtásban sajnos időről időre rá kell mutatunk ezekre a súlyos nehézségekre.  Hiszen sok ember tényleg arról számol be nekünk, hogy igazságtalannak érzi, ő sokkal többet dolgozik, de nem sokkal többért. „Felháborító látvány az utcákra vezényelt csoportok semmittevése.”

De ki a felelős, kinek kell megkeresni a megoldást? Meggyőződésem, hogy a közmunkások jelentős része akar és tud(na) is dolgozni, csak meg kell találni a módját, hogy rábírjuk őket a (hatékonyabb) munkavégzésre. Hétről hétre követem a program hivatali irányítójának a munkáját, belátom, hogy jogosan tőle sem várhatjuk a kiutat - hálátlan feladatkörben, rengeteg munkával, de még több napi gonddal, sziszifuszi kilátásokkal, szűk keretek között nem lehet megváltani a világot.

A képviselő-testület a felelős? Majd’ minden ülésünkön felvetődik a téma, ilyenkor mindig elmondjuk a rossz tapasztalatainkat, és sokszor teszünk a helyzet megoldására vonatkozó javaslatokat. Mégsem látjuk azt, hogy másnaptól már flottul mennének a dolgok. (Egyébként persze, hogy elmondjuk, ha nem is látnánk, folyamatosan bombáznak a panaszaikkal a választópolgárok.) A végrehajtásban technikailag sem tudunk hozzájárulni az eredményekhez – nincs hozzá jogosultságunk, ráadásul a munkaidőnket is máshol töltjük. Apósomat – aki a téma nagy szakértője :-) – különösen zavarják a közmunkaprogram problémái, ő például a közelmúltban egészen addig elment, hogy akkurátusan, darabra (!) megszámolta az egyik részprojektben lefektetett betonoszlopokat, megnézte, hány méter árkot sikerült ásni egy nap. Egyébként is, a legutóbbi ülésünkön bő 2 órát szenteltünk csak ennek a témának, ennél sokkal többet már nem tudunk döntéshozatali oldalról hozzátenni a sikerhez.

De máshol mégis működik. Hogyan? Az én koordinátarendszeremben a polgármesteri tisztség az, ahol a legtöbbet lehet tenni annak érdekében, hogy a közmunkaprogram hatékonyan, eredményesen és mindenki számára megnyugtatóan működjön. A polgármester az, aki egy személyben részese a döntéshozatalnak is, és a napi munkára is hatással lehet. Neki kellene sokkal nagyobb, meghatározó szerepet vállalnia abban, hogy ez a program sikeres legyen. Amíg nem így lesz, addig valószínűleg találkozunk még békésen üldögélő, vagy éppen az anyaghiányon jogosan bosszankodó közmunkásokkal. A város első emberének ebből a szempontból is kulcspozíciója van, ezzel élnie kell(ene).

Persze több száz embert nem lehet ugyanúgy irányítani, mint a környező kistelepülések alacsonyabb létszámú gárdáit. Nyilván az önkormányzat intézményei rendszerszinten sincsenek felkészülve ilyen programok koordinálására. Természetesen a város hátrányos helyzete nehezíti azt, hogy motiváltabb, felkészültebb emberekkel dolgozzunk. De! Amíg nem születik meg egy nagyon kemény, de igazságos, jól ellenőrizhető, jutalmazó, de példásan büntető, hatékonyan működtethető rendszer a közmunka szervezésére, addig mindezek csak olyan érvek, amelyek a bizonyítványt magyarázzák. Létre kell tehát hozni egy ilyen struktúrát, és az kell, hogy ennek a szülőatyja és a megvalósítója ugyanaz a személy legyen – a polgármester.

A település javára, hatékonyan költünk-e el 250 millió forintot, vagy sem? Ez itt a lényeg, a többi…

csak duma!

Ezt a problémát tehát az önkormányzat történetesen meg tudná oldani (de csökkenteni mindenképpen), erre kell törekednie mindenkinek, aki valahogyan kapcsolódik a közmunkaprogramhoz. Kötelességünknek tartom a legtöbbet kihozni a programból, a lehető leghatékonyabban felhasználni a forrásokat (negyedmilliárd forint nagyon sok pénz!). Viszont sajnos úgy érzem, képviselőként sokkal többet már nem tudok tenni azért, hogy érezhetően javuljon a helyzet. Ha jövőre úgy alakul, hogy polgármesterként lesz alkalmam bebizonyítani, hogy lehet ezt a közmunkaprogramot másképp is csinálni, hiszek abban, hogy látványos eredményeket sikerül majd felmutatnom. Vállalom, hogy ellenkező esetben számon kérhető leszek! ;-)

Az igazán szomorú egyébként az, hogy a legtöbb közmunkás valószínűleg odaadással, lelkiismeretesen végzi a dolgát, nekik tisztelettel köszönöm a munkájukat, a hozzáállásukat. De be kell látniuk, amíg nem vetik ki maguk közül azt a kisebbséget, aki rossz fényt vet rájuk, addig bizony 10-20 renitens miatt akár sok száz ember munkáját kérdőjelezik meg a mezőcsátiak. Márpedig ez a becsületesen dolgozó közmunkásoknak jobban fájhat, mint ahogy bárki is gondolná. Aki pedig nem tudja elfogadni, hogy egy munkahelyen nem pusztán jogok vannak és fizetés, hanem vannak kötelezettségek és szabályok is, az bizony nehezen fog kitörni a helyzetéből.

A szerencsésebb, dolgozó csátiaknak pedig el kell fogadniuk, hogy a közmunkaprogram nem egy átlagos munkahely, hanem van egy olyan társadalmi hasznossága is, ami talán toleránsabbá tehet bennünket a látható, sokszor valóban dühítő napi gondok iránt. Remélem, a jövő igazolni fogja, hogy a közmunka tényleg az egyik megfelelő eszköz arra, hogy ne engedjük még jobban leszakadni a nehezebb sorsú embertársainkat! Tudom, nehéz türelmet és toleranciát kérnem, de mégis azt teszem.

Remélem, a polgármesterünk mihamarabb megfontolja a jó tanácsomat, és ez érdemi, érezhető javulást eredményez a közmunkaprogram hatékonyságában!

Végezetül pedig remélem, elnézitek nekem, hogy erről a témáról ilyen sokat írtam, de sok mezőcsátit foglalkoztatnak manapság ezek a kérdések! Ha pedig valami a csátiaknak fontos, akkor nekem is!

Hiszen végtére is – I love Mezőcsát.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.