Bár egy szónoklat leírva/olvasva természetesen nem úgy hat, mint élőben meghallgatva, de néhány barátom kérésére vágatlanul leközlöm a mai városi megemlékezésen mondott beszédemet. Legalább ez tanúskodjon arról, hogy ott voltam...

Tisztelt Ünneplő Közönség! Mezőcsátiak!

A képviselő-testület nevében köszönöm Önöknek, hogy elfogadták a meghívásunkat az 1956-os forradalom és szabadságharc 57. és a Magyar Köztársaság kikiáltásának 24. évfordulójára rendezett megemlékezésre.

Azért gyűltünk ma össze, hogy megemlékezzünk. De vajon megemlékeznünk vagy ünnepelnünk illik? Természetesen először fejet kell hajtanunk 1956 hősei előtt, és bizony van okunk az ünneplésre is. Mert bár nem azonnal, hanem egy emberöltő múlva, nem a forradalmi hevületben áhított módon, hanem másképpen, de én hiszem, igenis hiszem, hogy az október 23-i forradalom győzött. Győzelmet aratott, hiszen mi már közel egy negyedszázada demokráciában élünk és bizony már felnőttek azok a gyermekek, akik a szovjet csapatok kivonulása után születtek. Így tehát van okunk az ünneplésre!

Ha fentről látnak most bennünket ’56 mártírjai, láthatják, az áldozat, amit Magyarország jövőjéért hoztak, nem volt hiábavaló. Ezért van szimbolikus jelentősége annak, hogy 1989-ben éppen október 23-án kiáltotta ki Szűrös Mátyás a III. Magyar Köztársaságot.

Tisztelt Megemlékezők!

A forradalom történéseinek tényszerű áttekintése helyett hadd hívjam segítségül a szépirodalmat, hogy megértsük a szellemiségét annak, ami 1956-ban történt. Szabó Lőrincet idézem.

Rá egy hét: pár óra alatt
felnyüzsgött az országnyi Boly:
a dermedt Dávid talpraállt
s ledőlt a Góliát-szobor.

Sipkákra bimbó nyílt! magyar!
Parittya benzint röpitett.
„Hacaca!” — szólt a rádió.
Éheztük a becsületet.

Szabadság, itt hordozta hős
zászlaidat az ifjuság!
S a sírt, melyből nép lép ki, már
ámúlva nézte a világ.

Aztán, tudjuk, novemberben tankokban tértek vissza a XX. századi Bach-huszárok, majd miután a szovjet csapatok leverték a szabadságharcunkat, történelmünk legvéresebb megtorlása következett.

És én mégis hiszek abban, hogy győzött a forradalom? Igen! Hiszen akkor teremtette meg az ország a demokrácia alapjait. Annak a demokráciának az alapjait, amiben ma is élünk. ’56-ban indult az a folyamat, amelynek a végpontja 1989. október 23., a Magyar Köztársaság kikiáltása. Albert Camus, a Nobel-díjas szépíró, az egzisztencialista filozófus ’57-ben azt mondta a forradalmunkról: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullni — s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.” Ha válaszolhatnék Camus-nek, megnyugtatnám. Nem, ez a vérfolyam nem alvad az emlékezetünkben, a történelmi leckét igenis megértette Magyarország. S lám, mára széthullott a polarizált világrend, azaz a leckét megértette a világ is. A szovjet blokk erődítményén ugyanis a törékeny pesti srácok örökre betapaszthatatlan repedést ütöttek 1956-ban.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hiszem, a forradalom emlékét meg kell tisztelnünk azzal, hogy nem csupán megünnepeljük, hanem próbáljuk megérteni az üzenetét is! Hiszek abban, hogy ’56 a mai felgyorsult világban élőknek is komoly tanulsággal szolgálhat, számos értéket közvetít, számos üzenetet hordoz. Ezek közül elsőként a nemzetünket jellemző olthatatlan szabadságvágyat, a zsarnokság határozott elutasítását emelem ki.

Az ötvenes évek magyar emberének ugyanis nem az országra telepedett szegénység volt az elviselhetetlen – hanem az elnyomás. Mert a rendszer kitelepített, padlást söpört, bebörtönzött, gondolatokat tompított, rettegésben tartotta az embereket. Tudjuk, bárkiért bármikor eljöhetett a nagy fekete autó. A zsarnokság pedig megnyomorít egy nemzetet – legyen bármilyen világnézet mögé bújtatva. A magyar nemzet azonban soha nem hagyta magát megnyomorítani, a történelem során előbb vagy utóbb, de mindig levetette magáról a rabigát. 1956-ban is felkelt az elnyomás ellen.

A magyarok ugyanis pontosan, nagyon pontosan tudják, hogy nem az embereknek kell szolgálniuk a hatalmat, hanem a politikának kell szolgálnia az embereket. Ebből következően a hatalom nem az uralmat jelenti, hanem a közösség, a választók közösségének, az ország lakosságának szolgálatát.

Legyen hát ez intő jel azok számára, akiknek ettől eltérő a politika-értelmezése! Én azt vallom, hogy az ország, egy-egy település vezetőinek a nép legalázatosabb szolgáiként kell munkálkodniuk. A hatalomnak kizárólag egy valódi célja lehet, hogy az őt megtartó emberek életét a legjobban irányítsa. Az a politikus, aki nem a népért, hanem a népből akar élni, aki azt hiszi, a hétköznapi emberek fölött áll, aki visszaél a hatalmával, annak soha nem volt, és ma sincs helye a magyar közéletben. Ilyen emberek nem alkalmasak arra, hogy a vezetőink legyenek. Ezért ki kell őket vetnünk a politikából! Szerencsére könnyebb dolgunk van, mint az ötvenhatosoknak. Ha elmegyünk szavazni, ha hallatjuk a hangunkat, ha éreztetjük a vezetőinkkel, hogy az igazi hatalom bizony mégiscsak a választópolgárok kezében van, akkor máris sokat tettünk azért, hogy a zsarnokság soha ne térhessen vissza az életünkbe! Demokráciában tehát a mi felelősségünk az, hogy a diktatúra ne tudjon újra megjelenni az országunkban. Semmilyen módon, semmilyen álca mögé bújva. Ha pedig valaki nem érti a demokráciát, akkor nem szabad a hatalom közelébe engednünk! Ezt is jelenti 1956 öröksége.

Tisztelt Ünneplők!

Számomra a forradalom másik fontos üzenete az, hogy tanuljuk meg értékelni a demokráciát. Hiszen milyen drága kincs is az! Igaz, hogy az elődeink kifizették nekünk ezt a drága jószágot, de sokan a vérükkel fizettek, az életükkel, a szabadságukkal. Meg kell tehát becsülnünk a demokráciánkat! Élnünk kell a vívmányaival!

Ismerjük fel, az egyik legfontosabb vívmánya éppen az, hogy a nép igenis maga alakíthatja a jövőjét. Ha nem látjuk helyesnek azt, ahogy az ország ügyei alakulnak, akkor változtathatunk. Ha esetleg úgy érezzük, Mezőcsátot is meg kell változtatni, hát tegyük! Fanyalogni, panaszkodni, nyelni egy nagyot, amikor valami nem tetszik - az a legkönnyebb. Fordítani egyet a világon, jobbá tenni a közös jövőnket - persze nehezebb. De nekünk kevesebb áldozatba kerül képviselni az érdekeinket, mint az 1956-os forradalmároknak. Ezért javaslom, nézzünk ki néha a devizahitelek, a válság, a nehéz megélhetés magas paravánja mögül, és lássuk be, ki-ki a maga eszközeivel sokat tehet azért, hogy jobbá tegyük az életünket! Erről is szól a demokrácia.

Mezőcsátiak!

Higgyék el nekem, ha végignézek a közönség sorain, csupa olyan embert látok, akiben megvan a civil kurázsi. Olyan embereket, akik alkalmasak arra, hogy jobbá, könnyebben élhetővé tegyék a minket körülvevő világot. Akik a munkájukkal, de akár csak a szavazatukkal vagy a hangjuk felemelésével sokat tehetnek azért, hogy olyan országban és olyan városban éljenek, amilyet megálmodnak. Olyanban, amilyet megérdemelnek. Ha mindenki akár csak egy kicsivel is hozzájárul ahhoz, hogy ez a közös álom megvalósuljon, a siker garantált. Hinnünk kell tehát az álmainkban, hinnünk kell magunkban! A fogyasztóból, a szavazóból, a munkaerőből, ha úgy tetszik, a kisemberből csak így válhatunk igazi állampolgárrá. Úgy érhet valóban sokat a szavunk, ha nem csak a saját életünkkel, hanem a közös ügyeinkkel is foglalkozunk. Szenteljünk hát ennek is figyelmet! Ennyivel tartozunk 1956 emlékének, a forradalmárok ugyanis elhitték: tudnak változtatni.

Persze jogosan merülhet fel mindenkiben a kérdés. De én mit tehetek? És miért pont én? Pedig a válasz egyszerű: menjünk el szavazni, gondolkodjunk tudatosan közéleti kérdésekről, szabadidőnkben néha vállaljunk közösségi munkát, időnként segítsünk a rászorulóknak, ápoljuk a hagyományainkat! Emeljünk le magyar termékeket a boltok polcairól vagy vegyük a fáradságot, és sétáljunk el a városi ünnepségekre! Ha kell, akkor civilként is követeljünk magunknak valódi szerepet a minket érdeklő közügyekben! Ezek a talán jelentéktelennek tűnő dolgok mind értékes állampolgárrá tesznek bennünket. Büszke, öntudatos, állampolgárok tömegeivel szemben pedig a hatalomnak nincsenek eszközei. Értékeljük hát a demokráciát, éljünk a vívmányaival! Ennyivel nem csak 56 és 89 emlékének tartozunk, hanem az utánunk jövő nemzedékeknek is!

Végezetül pedig az októberi 23-i forradalom egyik legfontosabb üzenetéről szeretnék szólni! Az összefogásról.

A magyar nép – ahogy a történelmünkben máskor is - 56-ban megmutatta, hogy igenis össze tud fogni, akkor, ha van egy nagy, közös ellenségünk. De nekünk nem csak ilyen helyzetben kell egységet alkotnunk, hiszen a mai világban már nincs meg az az ellenfél, ami összekovácsolna bennünket. Bár néhányan az EU-ról ezt próbálják elhitetni, de az Unió legfeljebb egy olyan idősebb testvér, akivel időnként civakodnunk kell, mert nem mindig egyeznek a részérdekeink. Viszont az európai együttműködés elutasításával eltorlaszoljuk az egyedüli útját annak, hogy a nemzetünkön Trianonban ejtett, máig fájó történelmi sebet begyógyítsuk. Ennek ugyanis racionálisan jelenleg nem létezik más útja.

De az még az összefogásra ösztökélő ellenség híján is belátható, hogy együtt mégiscsak könnyebben meg tudunk felelni a modern világ sokszor kusza kihívásainak. Ezért nem engedhetjük meg, hogy megosszanak bennünket! Ha az az energia, amit a vitára fordítunk, koncentrálódik, könnyebben előrejutunk. Közösen könnyebben előrejutunk. Különbözőségeket keresni könnyű, de ha odafigyelünk, azonosságokat találni még könnyebb. A különféle politikai meggyőződés, az eltérő felekezet vagy származás okozta törésvonalakat figyelmen kívül kell hagynunk, az árkokat be kell temetnünk!

Ha legelőször tartom magam embernek, majd magyar, mezőcsáti embernek, mint bármi másnak, akkor nem az lesz a fontos, hogy a rokonom, a szomszédom, a munkatársam miben különbözik tőlem. Akkor az válik fontossá, hogy miben hasonlítunk! Ha pedig nem engedjük meg, hogy a megosztás beszivárogjon a hétköznapjainkba, akkor együtt csakis erősebbek lehetünk. Ezzel könnyebben élhető hellyé válik a világunk, a településünk. Számomra ez a tanulság nem csak 1956, de a mártír Nagy Imre öröksége is.

Remélem, az immár 57 éve lezajlott forradalom és szabadságharc emlékezete kapcsán sikerült Önökkel néhány értékes gondolatot megosztanom! Azt kívánom, hogy mindannyian tudjunk figyelni ’56 és ’89 üzeneteire – a hétköznapjainkon is!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!       

Köszönöm Önöknek a megtisztelő figyelmet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.