Az volt a tervem, hogy ma is a főbb elképzeléseim egyikéről fogok részletesebben írni. Ahogy azt a legutolsó jegyzetemben is tettem. De a napokban többen kerestek meg azzal, hogy áruljam már el, a most leírt terveimet eddig miért nem sikerült az elmúlt években megvalósítanom. Néhányan – például Zoltán Hojdák és Lajos Bertók - korrekt módon érdeklődve, nekem címezve, a nevüket és a véleményüket felvállalva tették fel nekem ezt a kérdést, mások név nélkül, megint mások a hátam mögött.

De úgy látom, van igény arra, hogy a jövőbeni terveim részletesebb kifejtése mellett valamelyest értékeljem az elmúlt ciklusokban végzett képviselő-testületi tevékenységet, benne a saját szerepemet is.

Lehet, sőt kell is a múlttal foglalkozni. Én magamban és néhány barátommal együttgondolkodva már nagyon alaposan kiértékeltem az általam az elmúlt 12 évben végzett munkát. Nem túlzok, több száz oldalt tele tudnék írni ezzel a témával. De ez nem lehet egy kampány központi kérdése. Ilyenkor nem hátra, hanem előre kell tekinteni. Ilyenkor nem a múltról, hanem a jövőről, ha úgy tetszik a választási programokról kell beszélni. Hogy hogyan értékelem az elvégzett munkát, a testület sikereit vagy kudarcait, benne a saját szerepemmel és felelősségemmel? Ezekről a kérdésekről sokat olvashattatok tőlem - a múltban. De a következő két hétben többet szeretnék beszélni a jövőről. Most azt szeretném elmondani, mit szeretnék megvalósítani a jövőben, azt, hogy milyen város megteremtéséért fogok dolgozni. Ezt a szemléletet persze számon lehet rajtam kérni. De tényleg úgy gondolom, bár a múltértékelés bármikor képezheti egy diskurzus alapját, én mégsem erre tenném a hangsúlyt. Most nem.

Ezt elsődlegesen azért nem szerettem volna megtenni, mert ebből könnyen „elmúltnyolcévezés” lehet, ez pedig nem célom. Ez nem én vagyok. Nem kívánok olcsó népszerűséget szerezni azzal, hogy más, meghatározó helyi politikai szereplőkről leszedem a keresztvizet.

Hogy miért kevernék bele másokat? Maradjunk annyiban, hogy - a saját felelősségem elismerése mellett – a terveim eddigi megvalósítását alapvetően három tényező akadályozta. Első, s talán legjellemzőbben fontos az, hogy nem volt mindig …hmmm… tökéletes összhang a testületi döntések és azok végrehajtása között. Sőt, sokszor talán a városvezetésen belül sem volt meg az összhang. Nem szabad túlmisztifikálni az egyes képviselők testületi munkáját, mi „csak” a döntéseket hozzuk, illetve próbáljuk azok végrehajtását ellenőrizni. Az elmúlt időszakban valahol itt került homok a gépezetbe. Hogy ez legfőképpen minek vagy kinek volt köszönhető? Ismertek, konszenzuskereső, megegyezéspárti ember vagyok, így ebben érzem legkisebbnek a saját felelősségemet, azaz valahol itt kellene elkezdenem ujjal mutogatni. De nem fogok.

Emellett kétségtelen, többször olyan objektív körülmények hátráltatták az elképzeléseim megvalósítását, amilyenek a jövőben is adódhatnak. Mondok egy példát. Bármilyen célt is szerettem volna az alapfokú helyi oktatás területén elérni – menet közben az állam átvette az intézmény működtetését. Az általános iskola ügyeiben ma már nem az önkormányzat hoz döntéseket, azaz sutba dobhattam azokat az elképzeléseket. Ilyen körülmények pedig nyilván bármilyen területen adódhatnak a jövőben is. Ha bárki ki tudja ezeket védeni, én leszek az első, aki megemeli a kalapját.
Persze a harmadik, de nem szándékosan utolsósorban említett tényező az saját magam vagyok.

Hogy a képviselői munkámban hibáztam-e? Valószínűleg többször is. Ez is én vagyok. Vállalom. Hoztam rossz döntéseket? Valószínűleg többször is. Néha gyorsan felismertem ezeket, néha csak később derült ki. Hogy ma már másként kezelnék néhány ügyet, mint évekkel ezelőtt? Minden bizonnyal számos ilyen ügy van. De a hibáimból tanultam, s mindet igyekeztem kiküszöbölni. Nem biztos, hogy mindig sikerült.

De. Egyet nem lehet elvitatni tőlem. Mindig arra törekedtem, hogy megvalósítsam az elképzeléseimet. Hogy elérjem a céljaimat, ezzel pedig megteremtsem álmaim Mezőcsátját. Ez sikerült eddig? Nem. Legfeljebb csak kisebb elemeiben.

De nem adom fel. Viszont továbbra sem ígérgetek. Mindössze egyet ígérhetek, minden erőmmel azon fogok dolgozni, hogy megvalósítsam a terveimet annak érdekében, hogy a város fejlődjön, gyarapodjon, s hogy rend legyen végre a településünkön.

A példa kedvéért maradok a rendteremtésnél. Nem ígérem azt, hogy ha megválasztanak, biztosan rend lesz Mezőcsáton – azt ígérem, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy rend legyen Mezőcsáton.

Annyira persze azért látom reálisan a dolgokat, hogy tudjam, minden elképzelésem úgysem fog maradéktalanul valóra válni. Felállhat egy olyan testület, egy olyan polgármester vezetésével, akikkel együttműködve nagy esély van arra, hogy a terveim jelentősebb része megvalósul. De felállhat egy olyan testület is, egy olyan polgármester vezetésével, akikkel együttműködve sokkal kisebb esély van arra, hogy a terveim jelentősebb része megvalósul. Ahol elveszik az szavazatom. Aki ennek az ellenkezőjét garantálja, az – finoman fogalmazva – csak korlátozottan felelősségteljes. Én csupán azt garantálom, hogy mindent megteszek. Hogy ez elég lesz-e? Csak remélni merem!

Az elképzeléseim, a terveim, a céljaim viszont megvannak, s ha nem haragszotok, továbbra is megosztanám veletek... :-)

A szórólapomon azt írom, én egy olyan Mezőcsátról álmodom, ahol…
rend van az utcákon. Ez azért fontos, mert az itt élők komfortérzetét jelentősen meghatározza, mennyire rendezett a település. Ráadásul az ide látogatók is ez alapján ítélik meg először Mezőcsátot. Jelenleg pedig még sok-sok jóindulattal sem mondhatjuk el a városról, hogy rendezett. Hogyan szeretnék ezen változtatni?

Első és legkönnyebben kivitelezhető, hogy az önkormányzat kiemelt figyelmet fordít a város zöldterületeik rendben tartására. Persze a fűnyírásnak, a gyomirtásnak, az árkok karbantartásának vagy a lombok és szemét összegyűjtésének meglehetősen nagy a munkaerő-igénye. De mi viszonylag magas létszámmal tudjuk működtetni a közmunkaprogramjainkat, így ezek a célok „csak” megfelelő szervezést, odafigyelést és törődést igényelnek. A fűnyírók többlethasználatából fakadó többletfogyasztás üzemanyagköltsége pedig nyilván nem akkora költségvetési tétel, ami csődbe vinné az önkormányzatot…

Emellett fel kell végre vennünk a harcot a szemetelés ellen! Egy-egy szombat reggel szinte szégyen végigmenni a főutcán, mert eldobált szatyroktól kezdve üres üvegeken keresztül szétszórt csikkekig és a végeláthatatlan szotyi-tengerig sok mindenbe belebotolhat az ember. Persze, az imént írtam, ezt el kell takarítania az önkormányzatnak, de érdemes nagy hangsúlyt helyeznünk a megelőzésre is. Hogyan? Egy szigorú, következetesen betartatott és érdemi szankciókat tartalmazó helyi rendelet megalkotásával. Nyilván ahhoz, hogy elvárjuk a rendet, biztosítanunk kell megfelelő mennyiségű szemétgyűjtőt is, meg aztán közterület-felügyeletet kell létrehozni, de hiszek abban, hogy megéri. Nem? A külterületeken történő illegális szemétlerakás pedig komoly szabálysértés, ezért a helyén kell kezelnünk! Amellett, hogy rendre megtisztítjuk a fertőzött területeket, itt is fontos, hogy megelőző akciókkal vegyük a notórius szabálysértők kedvét attól, hogy az utak mentén helyezzék el a sokszor meglepően nagy mennyiségű hulladékhegyeiket.

Továbbá fontos tervem a rendezett településkép szempontjából, hogy az évek óta elhalt járdépítési programot újra kell indítani! Aki emlékszik rá, tudja, hogy remek példája volt az önkormányzat és a lakosság közötti összefogásnak. Hiszem, ha az útmenti járdák megépítéséhez, felújításához város biztosítaná az anyagokat, akkor a lakosság részéről nem csak a munkaerőigény lenne biztosítva, de talán még egy-egy zsák cement is előkerülne a közös cél érdekében. Egy jól átgondolt, ügyesen ütemezett program kiadásigénye pedig szintén nem róna jelentős terhet a város gazdálkodására. S bár sok tíz kilométernyi járda szorul felújításra (urambocsá’ hiányzik), de még apró lépésekkel is érdemes elkezdeni a munkát. Jobb, mint el sem kezdeni… Szintén nem lenne olyan drága mulatság, hogy virágosládákat helyezzünk ki a település nagy részén, hogy komolyan vegyük a parlagfűmentesítést vagy az, hogy rendbe hozzuk a buszmegállókat.

Azt pedig már csak középtávú álmaimban merem megfogalmazni - de egyáltalán nem tartom kivitelezhetetlennek - hogy a pályázati források kutatásakor kiemelt hangsúlyt kapjon a város nagy részére, de különösen a főbb utakra kiterjedő kerékpárút-hálózat és a hiányával egyre szorítóbb problémát jelentő belterületi csapadékvíz-elvezető rendszer kiépítése. S bár ezek egyikét sem tudnánk saját erőből megvalósítani, de olyan célok, amelyekhezmeg kell keresnünk a külső pénzügyi forrásokat. Hiszen számomra mindkét dolog elengedhetetlen része a rendezett településről alkotott elképzelésnek!

Ahogy az is, hogy az itt élőktől elvárjuk a portájuk (legalább utcafronti részének) a rendben tartását. Erre részben létezik már szabályozás, de egy új, az igényeknek és a lehetőségeknek megfelelő helyi rendeletre van szükség. Amit persze csak akkor tudunk konzekvensen betartatni és elvárni az előírásait, ha azoknak, akik például az idős koruk miatt ezt nem tudják megvalósítani, önköltségi áron segítünk. De nagyban meghatározza az egész város képét az, hogyan mutatnak az egyes házak, udvarok. Természetesen nem várom el, hogy emiatt kerítést fessenek vagy burkolatot újítsanak fel a háztartások, de már az is jelentős előrelépés lenne, ha mindenhol lenyírnák a füvet és tisztán tartanák a porták utcafronti részét. Közös célunk lehet tehát egy ezt célzó rendelet megalkotása és betartatása.

Az, hogy rend van a mezőcsáti utcákon, persze azt is jelenti számomra, hogy bárki, bármikor biztonságban és a legkisebb rossz érzés nélkül végig tud és végig is mer menni bármelyik utunkon vagy terünkön. Ebben a kérdésben azért szerencsére meg nem teljesen visszafordíthatatlan a helyzet (na meg talán tinédzserkoromban én is a barátaimmal tartottam, amikor egy-egy csinos lány után fütyültek egyet az utcán…  ), de az utóbbi években egyre több lakossági panaszt kaptam már emiatt. Nem az a baj, hogy a forgalmasabb köztereink megtelnek esténként élettel, hanem az, hogy a közösségünk normáit egyre kevésbé tudják betartani azok, akik néha még éjféltájt is a főtéren kiabálnak, szemetelnek és ordít az autójukból a méltán másodvonalbeli Bunyós Pityu. Így hát az önkormányzatnak is van felelőssége abban, hogy ez a helyzet megoldódjon. A városvezetésnek egy olyan programot kell – katalizátorként – letennie az asztalra, amely a rendőrséggel, a polgárőrséggel, az imént említett közterület-felügyelettel (s mellettük a lakossággal is) együttműködve feltárja a problémát, aztán annak a gyökerét és aztán magát a nehézséget is kezeli. Ehhez meg kell állapítanunk, minek köszönhető ez a helyzet, alternatívákat kell nyújtanunk a renitensek számára, s ha nincs más mód, a végén szigorúan szankcionálnunk kell azt a viselkedést, ami már túlmegy az itt élők tűréshatárán. Persze tudom, az önkormányzatnak csak korlátosak az eszközei, de az első lépést igenis nekünk kell megtenni!

Összegezve, szerintem valahogy így tudnánk megteremteni a rendet az utcákon.

Kedves Barátaim, Ismerőseim!

Az elmúlt 3-4 évben sok megkeresést kaptam olyan mezőcsáti barátaimtól, akiknek adok a véleményére. Ők úgy vélték, 2014-ben itt lesz az ideje annak, hogy polgármesterjelöltként mérettessem meg magam. Nem volt nehéz meggyőzniük, hiszen ez az ambíció valóban ott szunnyadt bennem, mert tudtam, a város vezetőjeként sokkal könnyebb megteremtenem álmaim Mezőcsátját. Ezért eldöntöttem, ha a körülmények adottak lesznek, vállalom a jelölést, s versenybe szállok. Ebből az elhatározásomból pedig nem is csináltam titkot.

Hogy aztán most miért nem indulok mégsem polgármesterjelöltként? Nyilván a személyes döntéseimet illetően senkinek nem tartozom elszámolással, de azért mégiscsak úgy tisztességes, ha tisztázom ezt a kérdést.

A nyár második felében már egyértelműen látszott, hogy jelentősen megváltoznak a viszonyok a helyi politikai életben, ugyanis a regnáló polgármesterünk a megyei lap hasábjain azt nyilatkozta, nem jelölteti újra magát. (Hogy ezt a változást kik és honnan irányították, sokan sejthetjük – de nekem senki felett nem tisztem pálcát törni, mert nem az a lényeg!) Így ekkor arra törekedtem, hogy pontosan felmérjem és értékeljem az új helyzetet. Ezért számos meghatározó közéleti szereplővel vettem fel a kapcsolatot, több embernek kértem ki a véleményét.

Aztán később arra a megállapításra jutottam, hogy érdemes újragondolni a szándékaimat. Hiszen ekkorra már látszott, hogy a nagyjából hasonló nézeteket valló polgármesterjelöltek legalább heten (!) lesznek, s ketten voltunk olyan potenciális jelöltek, akik a többiekhez képest eltérő elvek mentén, mondhatni más típusú városvezetésben gondolkodnak – így valós igénnyé vált köztünk az összefogás. Hiszen tudtam, a város ezer sebből vérzik, s tudtam, elengedhetetlen lesz a határozott rendteremtés, a helyzet konszolidálása, s talán valaki – a habitusunk különbözősége miatt – ezt a feladatot nálam is hatékonyabban meg tudja oldani. Hiszen tudtam, a város lakossága – nem megbántva senkit – már-már bohózatba illőnek titulálja, hogy az átlagot sokszorosan meghaladja a polgármesterjelöltek száma. Én pedig nem akartam beállni a sorba, s nyolcadik, kilencedik szereplője lenni ennek a bohózatnak. Ezzel persze nem kritizálni akarom az indulókat, mert mindenkinek jogában áll ambicionálni a polgármesterséget, s hinni magában. Minden jelölt felnőtt ember, képes arra, hogy felelős döntést hozzon, ez engem ne zavar. Engem nem zavar, hogy mások nem képesek összefogni, hiszen semmi közöm hozzá. De aki még nem hallotta ezeket a hangokat Mezőcsáton, az vagy nem mond igazat, vagy nem figyel a helyi közvélemény rezdüléseire.

Szóval arra jutottam, hogy egy ilyen helyzetben a saját személyes törekvéseimet a település érdekei mögé kell helyeznem azzal, hogy átgondolom az eredeti szándékomat. Arra jutottam, hogy ebben a lényeges pillanatban nem a gombra kell keresnünk a kabátot, hanem fordítva. Most a feladatra kell keresnünk az embert. A fontos, hogy rendet teremtsünk Mezőcsáton, az sokkal kevésbé fontos, hogy kinek a vezetésével. A rend megteremtésére pedig talán van nálam alkalmasabb jelölt. Egy olyan jelölt, akiről az évtizedes együttmunkálkodásunk alatt bebizonyosodott, nagyon sikeresen, hatékonyan tudunk egy csapatban dolgozni, ugyanis jól kiegészítjük egymást és hasonlóan gondolkodunk Mezőcsát jövőéről. Arra jutottam, hogy ha mindketten elindulunk, csak elvennénk egymás elől a levegőt. Ez viszont nem volt, nem is lehetett célunk. Én pedig szerencsére fiatal vagyok, tehát nem „futok ki az időből” azzal, ha csak később szállok ringbe a polgármesteri székért.

Ezért mi meg tudtuk egymás között beszélni a dolgot. Úriemberként, sőt mondhatni, felelős férfiként. Össze tudtunk fogni. Így néhány hete meghoztam a döntést, hogy „csak” képviselőjelöltként indulok, a polgármesteri címért versengők között pedig egy jelölt munkáját segítem kiemelten a támogatásommal, majd a szavazatommal.

Nehéz, de felelős döntés volt.

Hogy ez hátralépés-e? Nem, mert nem az én személyem a lényeg, de talán néha egyet hátra kell lépnünk ahhoz, hogy később kettőt előre léphessünk – így sokkal nagyobb az esélye annak, hogy valamikor egy jól működő város vezetését vehetem át, nem pedig egy ezer sebből vérző, problémás önkormányzatot. Hogy ez visszalépés-e? Aki szerint igen, az nem érti a lokálpatriotizmus lényegét, mert bár a személyes érdekeket talán néha nehéz a település érdekei mögé helyeznünk, de mindig ezt kell tennünk. Hogy ez gyengeség volt-e? Nem sok bátrabb döntést hoztam életemben.

Hiszen végtére is - I love Mezőcsát!

Sokszor hajlamosak vagyunk azt hinni, Mezőcsáton mindenki ismer mindenkit, így valószínűleg bennünket is ismer mindenki – de én úgy gondolom, ennél azért nagyobb városban élünk. Bárkinek is van igaza, illik bemutatkoznom, hiszen bizalmat kérek a választóktól, így talán ez az első, amivel tartozom nekik.

Szopkó Tibor vagyok, 32 éve, születésemtől Mezőcsáton élek. Általános-, majd középiskolai tanulmányaimat is itt folytattam, aztán később üzleti kommunikációból szereztem diplomát. A felnőttként is tovább végzett képzések mellett jelenleg is egyetemi tanulmányokat folytatok, az MSc oklevelemet vezetés és szervezésből fogom megszerezni. A közgazdaságtan mellett szívesen és sokat foglalkozom szociológiai és pszichológiai kérdésekkel is.

Civilben immáron hatodik éve egy miskolci, a szektorában piacvezető vállalatcsoportnál dolgozom. Jelenleg projektmenedzserként speciális ingatlanfejlesztési beruházásokkal foglalkozom, jellemzően a megújuló energiaforrások és a nyersanyag-hasznosítás területén. Az üzleti életben megszerzett tapasztalataim és az ott megismert munkakultúra rendkívül hasznosnak bizonyultak az önkormányzati munkámban is, hiszen sokszor tudtam rájuk támaszkodni, építeni.

Hiszek abban, hogy egy Mezőcsát méretű és adottságú településen a civil szférának van a legmeghatározóbb jövőépítő szerepe, ezért több helyi társadalmi szervezet munkájában is részt veszek. Aktív tagja vagyok a Mezőcsáti Polgárőr Egyesületnek, itt önkéntes munkámmal a város közbiztonságát szolgálom, a Nyitnikék Alapítvány kuratóriumának tagjaként pedig a mezőcsáti óvodások érdekében tevékenykedem. A legbüszkébb viszont arra vagyok, hogy a családom örökségét, felmenőim immár több évszázados hagyományait megőrizve vezetőként is részt vehetek a mezőcsáti református gyülekezet életében, jelenleg ugyanis presbiterként szolgálom az egyházközséget.

19 évesen kezdtem aktívan érdeklődni a közügyek iránt, s bár azóta számos országos és megyei politikai tisztséget vállaltam, szívügyemnek mindig a helyi politikát tartottam. Ezért alázattal és büszkeséggel tölt el, hogy a választók bizalmából 2002-től, 20 esztendős koromtól önkormányzati képviselőként szolgálhatom szülővárosom közösségét. Immár harmadik ciklusban lehetek képviselő-testületi bizottság vezetője, jelenleg az Ügyrendi Bizottság elnökeként, valamint a Pénzügyi Bizottság tagjaként dolgozom.

Remélem, nem tűnik elbizakodottnak, ha elárulom, sokan a városvezetés egyik meghatározó tagjának tartanak! Ezt talán azzal érhettem el, hogy szorgalmasan, alaposan és felelősen, mindig a legjobb tudásom szerint igyekszem elvégezni a munkám. Soha nem hagyom magam befolyásolni a döntéseimben és rendkívül elkötelezett vagyok a képviselői hivatásomban - én így próbálom meghálálni a választók bizalmát. Tiszta szívvel, tiszta kézzel és tiszta fejjel igyekszem ellátni ezt a szolgálatot. Természetesen a sok sikeres ügy mellett az elmúlt években számtalan kisebb-nagyobb kudarc is ért a helyi politikai pályámon – viszont mindig arra törekedtem, hogy ezeket a helyükön kezeljem. Hogy ennek ellenére megmaradt-e az odaadásom, az elhivatottságom és tenni akarásom? A válasz egyértelmű, hiszen most is itt állok a startvonalnál… :-)

Hiszen végtére is – I love Mezőcsát.

Bár egy szónoklat leírva/olvasva természetesen nem úgy hat, mint élőben meghallgatva, de néhány barátom kérésére vágatlanul leközlöm a mai városi megemlékezésen mondott beszédemet. Legalább ez tanúskodjon arról, hogy ott voltam...

Tisztelt Ünneplő Közönség! Mezőcsátiak!

A képviselő-testület nevében köszönöm Önöknek, hogy elfogadták a meghívásunkat az 1956-os forradalom és szabadságharc 57. és a Magyar Köztársaság kikiáltásának 24. évfordulójára rendezett megemlékezésre.

Azért gyűltünk ma össze, hogy megemlékezzünk. De vajon megemlékeznünk vagy ünnepelnünk illik? Természetesen először fejet kell hajtanunk 1956 hősei előtt, és bizony van okunk az ünneplésre is. Mert bár nem azonnal, hanem egy emberöltő múlva, nem a forradalmi hevületben áhított módon, hanem másképpen, de én hiszem, igenis hiszem, hogy az október 23-i forradalom győzött. Győzelmet aratott, hiszen mi már közel egy negyedszázada demokráciában élünk és bizony már felnőttek azok a gyermekek, akik a szovjet csapatok kivonulása után születtek. Így tehát van okunk az ünneplésre!

Ha fentről látnak most bennünket ’56 mártírjai, láthatják, az áldozat, amit Magyarország jövőjéért hoztak, nem volt hiábavaló. Ezért van szimbolikus jelentősége annak, hogy 1989-ben éppen október 23-án kiáltotta ki Szűrös Mátyás a III. Magyar Köztársaságot.

Tisztelt Megemlékezők!

A forradalom történéseinek tényszerű áttekintése helyett hadd hívjam segítségül a szépirodalmat, hogy megértsük a szellemiségét annak, ami 1956-ban történt. Szabó Lőrincet idézem.

Rá egy hét: pár óra alatt
felnyüzsgött az országnyi Boly:
a dermedt Dávid talpraállt
s ledőlt a Góliát-szobor.

Sipkákra bimbó nyílt! magyar!
Parittya benzint röpitett.
„Hacaca!” — szólt a rádió.
Éheztük a becsületet.

Szabadság, itt hordozta hős
zászlaidat az ifjuság!
S a sírt, melyből nép lép ki, már
ámúlva nézte a világ.

Aztán, tudjuk, novemberben tankokban tértek vissza a XX. századi Bach-huszárok, majd miután a szovjet csapatok leverték a szabadságharcunkat, történelmünk legvéresebb megtorlása következett.

És én mégis hiszek abban, hogy győzött a forradalom? Igen! Hiszen akkor teremtette meg az ország a demokrácia alapjait. Annak a demokráciának az alapjait, amiben ma is élünk. ’56-ban indult az a folyamat, amelynek a végpontja 1989. október 23., a Magyar Köztársaság kikiáltása. Albert Camus, a Nobel-díjas szépíró, az egzisztencialista filozófus ’57-ben azt mondta a forradalmunkról: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullni — s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.” Ha válaszolhatnék Camus-nek, megnyugtatnám. Nem, ez a vérfolyam nem alvad az emlékezetünkben, a történelmi leckét igenis megértette Magyarország. S lám, mára széthullott a polarizált világrend, azaz a leckét megértette a világ is. A szovjet blokk erődítményén ugyanis a törékeny pesti srácok örökre betapaszthatatlan repedést ütöttek 1956-ban.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hiszem, a forradalom emlékét meg kell tisztelnünk azzal, hogy nem csupán megünnepeljük, hanem próbáljuk megérteni az üzenetét is! Hiszek abban, hogy ’56 a mai felgyorsult világban élőknek is komoly tanulsággal szolgálhat, számos értéket közvetít, számos üzenetet hordoz. Ezek közül elsőként a nemzetünket jellemző olthatatlan szabadságvágyat, a zsarnokság határozott elutasítását emelem ki.

Az ötvenes évek magyar emberének ugyanis nem az országra telepedett szegénység volt az elviselhetetlen – hanem az elnyomás. Mert a rendszer kitelepített, padlást söpört, bebörtönzött, gondolatokat tompított, rettegésben tartotta az embereket. Tudjuk, bárkiért bármikor eljöhetett a nagy fekete autó. A zsarnokság pedig megnyomorít egy nemzetet – legyen bármilyen világnézet mögé bújtatva. A magyar nemzet azonban soha nem hagyta magát megnyomorítani, a történelem során előbb vagy utóbb, de mindig levetette magáról a rabigát. 1956-ban is felkelt az elnyomás ellen.

A magyarok ugyanis pontosan, nagyon pontosan tudják, hogy nem az embereknek kell szolgálniuk a hatalmat, hanem a politikának kell szolgálnia az embereket. Ebből következően a hatalom nem az uralmat jelenti, hanem a közösség, a választók közösségének, az ország lakosságának szolgálatát.

Legyen hát ez intő jel azok számára, akiknek ettől eltérő a politika-értelmezése! Én azt vallom, hogy az ország, egy-egy település vezetőinek a nép legalázatosabb szolgáiként kell munkálkodniuk. A hatalomnak kizárólag egy valódi célja lehet, hogy az őt megtartó emberek életét a legjobban irányítsa. Az a politikus, aki nem a népért, hanem a népből akar élni, aki azt hiszi, a hétköznapi emberek fölött áll, aki visszaél a hatalmával, annak soha nem volt, és ma sincs helye a magyar közéletben. Ilyen emberek nem alkalmasak arra, hogy a vezetőink legyenek. Ezért ki kell őket vetnünk a politikából! Szerencsére könnyebb dolgunk van, mint az ötvenhatosoknak. Ha elmegyünk szavazni, ha hallatjuk a hangunkat, ha éreztetjük a vezetőinkkel, hogy az igazi hatalom bizony mégiscsak a választópolgárok kezében van, akkor máris sokat tettünk azért, hogy a zsarnokság soha ne térhessen vissza az életünkbe! Demokráciában tehát a mi felelősségünk az, hogy a diktatúra ne tudjon újra megjelenni az országunkban. Semmilyen módon, semmilyen álca mögé bújva. Ha pedig valaki nem érti a demokráciát, akkor nem szabad a hatalom közelébe engednünk! Ezt is jelenti 1956 öröksége.

Tisztelt Ünneplők!

Számomra a forradalom másik fontos üzenete az, hogy tanuljuk meg értékelni a demokráciát. Hiszen milyen drága kincs is az! Igaz, hogy az elődeink kifizették nekünk ezt a drága jószágot, de sokan a vérükkel fizettek, az életükkel, a szabadságukkal. Meg kell tehát becsülnünk a demokráciánkat! Élnünk kell a vívmányaival!

Ismerjük fel, az egyik legfontosabb vívmánya éppen az, hogy a nép igenis maga alakíthatja a jövőjét. Ha nem látjuk helyesnek azt, ahogy az ország ügyei alakulnak, akkor változtathatunk. Ha esetleg úgy érezzük, Mezőcsátot is meg kell változtatni, hát tegyük! Fanyalogni, panaszkodni, nyelni egy nagyot, amikor valami nem tetszik - az a legkönnyebb. Fordítani egyet a világon, jobbá tenni a közös jövőnket - persze nehezebb. De nekünk kevesebb áldozatba kerül képviselni az érdekeinket, mint az 1956-os forradalmároknak. Ezért javaslom, nézzünk ki néha a devizahitelek, a válság, a nehéz megélhetés magas paravánja mögül, és lássuk be, ki-ki a maga eszközeivel sokat tehet azért, hogy jobbá tegyük az életünket! Erről is szól a demokrácia.

Mezőcsátiak!

Higgyék el nekem, ha végignézek a közönség sorain, csupa olyan embert látok, akiben megvan a civil kurázsi. Olyan embereket, akik alkalmasak arra, hogy jobbá, könnyebben élhetővé tegyék a minket körülvevő világot. Akik a munkájukkal, de akár csak a szavazatukkal vagy a hangjuk felemelésével sokat tehetnek azért, hogy olyan országban és olyan városban éljenek, amilyet megálmodnak. Olyanban, amilyet megérdemelnek. Ha mindenki akár csak egy kicsivel is hozzájárul ahhoz, hogy ez a közös álom megvalósuljon, a siker garantált. Hinnünk kell tehát az álmainkban, hinnünk kell magunkban! A fogyasztóból, a szavazóból, a munkaerőből, ha úgy tetszik, a kisemberből csak így válhatunk igazi állampolgárrá. Úgy érhet valóban sokat a szavunk, ha nem csak a saját életünkkel, hanem a közös ügyeinkkel is foglalkozunk. Szenteljünk hát ennek is figyelmet! Ennyivel tartozunk 1956 emlékének, a forradalmárok ugyanis elhitték: tudnak változtatni.

Persze jogosan merülhet fel mindenkiben a kérdés. De én mit tehetek? És miért pont én? Pedig a válasz egyszerű: menjünk el szavazni, gondolkodjunk tudatosan közéleti kérdésekről, szabadidőnkben néha vállaljunk közösségi munkát, időnként segítsünk a rászorulóknak, ápoljuk a hagyományainkat! Emeljünk le magyar termékeket a boltok polcairól vagy vegyük a fáradságot, és sétáljunk el a városi ünnepségekre! Ha kell, akkor civilként is követeljünk magunknak valódi szerepet a minket érdeklő közügyekben! Ezek a talán jelentéktelennek tűnő dolgok mind értékes állampolgárrá tesznek bennünket. Büszke, öntudatos, állampolgárok tömegeivel szemben pedig a hatalomnak nincsenek eszközei. Értékeljük hát a demokráciát, éljünk a vívmányaival! Ennyivel nem csak 56 és 89 emlékének tartozunk, hanem az utánunk jövő nemzedékeknek is!

Végezetül pedig az októberi 23-i forradalom egyik legfontosabb üzenetéről szeretnék szólni! Az összefogásról.

A magyar nép – ahogy a történelmünkben máskor is - 56-ban megmutatta, hogy igenis össze tud fogni, akkor, ha van egy nagy, közös ellenségünk. De nekünk nem csak ilyen helyzetben kell egységet alkotnunk, hiszen a mai világban már nincs meg az az ellenfél, ami összekovácsolna bennünket. Bár néhányan az EU-ról ezt próbálják elhitetni, de az Unió legfeljebb egy olyan idősebb testvér, akivel időnként civakodnunk kell, mert nem mindig egyeznek a részérdekeink. Viszont az európai együttműködés elutasításával eltorlaszoljuk az egyedüli útját annak, hogy a nemzetünkön Trianonban ejtett, máig fájó történelmi sebet begyógyítsuk. Ennek ugyanis racionálisan jelenleg nem létezik más útja.

De az még az összefogásra ösztökélő ellenség híján is belátható, hogy együtt mégiscsak könnyebben meg tudunk felelni a modern világ sokszor kusza kihívásainak. Ezért nem engedhetjük meg, hogy megosszanak bennünket! Ha az az energia, amit a vitára fordítunk, koncentrálódik, könnyebben előrejutunk. Közösen könnyebben előrejutunk. Különbözőségeket keresni könnyű, de ha odafigyelünk, azonosságokat találni még könnyebb. A különféle politikai meggyőződés, az eltérő felekezet vagy származás okozta törésvonalakat figyelmen kívül kell hagynunk, az árkokat be kell temetnünk!

Ha legelőször tartom magam embernek, majd magyar, mezőcsáti embernek, mint bármi másnak, akkor nem az lesz a fontos, hogy a rokonom, a szomszédom, a munkatársam miben különbözik tőlem. Akkor az válik fontossá, hogy miben hasonlítunk! Ha pedig nem engedjük meg, hogy a megosztás beszivárogjon a hétköznapjainkba, akkor együtt csakis erősebbek lehetünk. Ezzel könnyebben élhető hellyé válik a világunk, a településünk. Számomra ez a tanulság nem csak 1956, de a mártír Nagy Imre öröksége is.

Remélem, az immár 57 éve lezajlott forradalom és szabadságharc emlékezete kapcsán sikerült Önökkel néhány értékes gondolatot megosztanom! Azt kívánom, hogy mindannyian tudjunk figyelni ’56 és ’89 üzeneteire – a hétköznapjainkon is!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!       

Köszönöm Önöknek a megtisztelő figyelmet.

Avagy széthúzás helyett együttműködést, ideológiai viták helyett pragmatikus politikát Mezőcsátra!

Mezőcsát kisebb és szegényebb település annál, mintsem a városvezetése megengedhesse magának a pártpolitikai csaták luxusát. Ez számomra nem kérdés. Az összefogás egyébként is mindig erősebb a széthúzásnál. Számomra ez sem kérdés, de azért írok erről, mert egy ezt felvető kommentre mégiscsak reagálnék. Hiszen megígértem.

Az egyik ünnepi beszédemben azt mondtam: „Mezőcsátiak, szüntessük meg közösen a szembenállást a helyi közéletben, ne hagyjuk, hogy a politika és a széthúzás beszivárogjon a mindennapjainkba, az otthonainkba! Mezőcsátnak nem különbségekre van szüksége, hanem azonosságokra. Törekedjünk hát a megbékélésre!” Hangsúlyozom, ezt természetesen komolyan gondoltam. Nagyon komolyan. Az összefogásra pedig talán soha nem volt ennyire szüksége a városnak. Ezért azt szeretném, hogy az elkövetkező időszak közéleti, helyi politikai szereplői mindannyian belássák, valós együttműködés nélkül nem tudjuk fejlődési pályára állítani a települést. Félre kell hát tennünk a – sokszor kicsinyes és nevetséges – politikai vitákat! Rajtam nem fog múlni.

A politikai vitáknak pedig majd akkor lesz helye Mezőcsáton, de csak akkor, ha már jól működik a város, ha a gyakorlatban minden rendben van. Akkor, ha nem lesznek járhatatlanul kátyúsak az utak, akkor, ha nem félméteres disznóparéj uralja belváros bizonyos részeinek flóráját, akkor, ha ……. (a kipontozott részre mindenki képzelje oda az őt leginkább érintő problémákat, én oldalakon keresztül :-( inkább nem sorolnám!). De addig is, a pragmatikus politikának ki kell szorítania a településről az ideológiai vitákat!

Ettől függetlenül persze mindenkinek szíve joga, hogy legyen elképzelése a körülöttünk lévő világról, a társadalomról, és egy adott világnézet mentén gondolkodjon politikai kérdésekről. Sőt..! Mindenkinek szíve joga, hogy pártszimpátiája, pártkötődése legyen. A demokráciának ez az egyik építőköve. (Persze a szemellenzőket azért kéretik otthon hagyni…) Nálam természetes dolog, hogy másképp látunk bizonyos dolgokat, aki ezt nem fogadja el, nincs helye a közéletben. Soha nem is lesz! Tehát a politikai értékrendjét mindenki bátran vállalja fel, ezzel nincs is semmi gond.

Én magam is felvállalom (ismeritek a pártkötődésemet), de a Városháza tanácstermeiben képes vagyok túlnőni ezen. Ha önkormányzati képviselőként hozok döntéseket, akkor nem tudom, nem is akarom figyelembe venni, hogy egyébként melyik politikai oldallal szimpatizálok. Mezőcsáton, vagy egy hasonló méretű településen ezt nem is szabad figyelembe venni! Különben is, engem soha, senki nem kért arra, hogy egy-egy döntés kapcsán pártérdekeket helyezzek előtérbe. Talán azért sem kaptam ilyen kérést, mert aki ismer, tudja, hogy nem is lennék rá hajlandó, tudja, hogy nekem csak a település érdekei számítanak? Ezt bátran vállalom. Én baloldali képviselőként MINDEN EGYES mezőcsáti állampolgár érdekeit szem előtt tartom, bármilyen is legyen a pártállása. Akár szavazott rám, akár nem. Nálam a kampány nem négy évig tart, amint a választások után elkezdődik a munka, kutya kötelességem elfelejteni, ki hova rakta azt a bizonyos x-et. Persze sajnos, tudom, velem ellentétben nem mindenki tudja figyelmen kívül hagyni, ki szavazott rá, és ki nem…

Összegezve, úgy vélem, a mai Mezőcsáton pragmatikus politikára van szükség, ha úgy tetszik, gyakorlatias, menedzser-szemléletű városvezetésre. Itt ugyanis egyelőre nem azt kell megvitatni, hogy milyen ideológia mentén hozzunk döntéseket, hanem azt, hogyan szüntessük meg a kátyúkat, gyomláljuk ki a disznóparéj. És lássuk be, jobboldalról és baloldalról nézve is ugyanannyi úthibát tudunk összeszámolni a városban, jobboldalról és baloldalról nézve is azt látjuk, félméteres dudva nő fű helyett. És ugye még sorolhatnám. Hát akkor meg miről is beszélünk?

Nem olyan Mezőcsátot szeretnék építeni, ahol a politikai pártállás többet számít annál, amit valójában megérdemel. Ahol gondolkodás nélkül, ráadásul alaptalanul „le-baloldali-népművészeti-agyagedényezzük” a másik embert csak azért, mert nem értünk vele egyet. Ahol beskatulyázunk tisztességes állampolgárokat, csak azért, mert másképp gondolkodnak. Az én Mezőcsátomon ennél ezerszer fontosabb cél, hogy például jól közlekedhető, kátyúmentes utaink, járdáink legyenek, valamint az, hogy a közterületeken disznóparéj helyett fű nőjön (na de persze az sem az égig...) - és emellett számos hasonló probléma megoldása. Hogy tiszta, takaros, élhető, fejlődő települést építsünk. Számomra ezek a dolgok sokkal fontosabbak.

Hiszen végtére is – I love Mezőcsát.

Vajon az önkormányzat feladata a mezőcsáti sport fejlesztése? A jövőben milyen sportélet legyen a városban? Számos olyan kérdés merülhet fel a témában, amelyek megválaszolásával fel tudom villantani, én mit szeretnék elérni ezen a területen. Mondjuk polgármesterként.

A mostani zűrös helyzethez képest sajnos könnyű előrelépni, de van néhány olyan alapelv, amelyek mentén hosszú távon is lehet – sőt, kell! – sportot „építeni” Mezőcsáton. Először is fontos, hogy az önkormányzatnak legyen egyértelmű sportstratégiája. Nem többoldalas, a fióknak készülő dokumentumra gondolok, de a város rendelkezzen egy tömör, világos koncepcióval, tudja, hova szeretne eljutni ezen a területen! Hiszen tényleg minden fejben dől el. Ennek csak az egyik kulcseleme legyen a finanszírozás, de egy átlátható, vállalható mértékű önkormányzati áldozatvállalás elengedhetetlen! A koncepcionális gondolkozás következtében pedig eltűnhetnének az esetleges döntések – hiszen minden szereplő tudná, hogy a város három év múlva is nagyjából mennyi pénzt szán a sportra. A képviselő-testületnek így nem véletlenszerűen, a mindenkori közhangulatnak, gazdasági helyzetnek megfelelően kellene döntéseket hozni. Így az sem befolyásolhatná a támogatást, hogy éppen a polgármester milyen viszonyban van a sportelnökkel. Még véletlenül sem.

Az önkormányzatnak elsősorban egyfajta katalizátor szerepe lenne. Koordinálja, tartsa kézben az ügyeket! Hiszen a legfontosabb, hogy a stratégiával egy fenntartható, könnyen finanszírozható struktúrát alakítsunk ki. Kaphat kevesebbet a sport, mint tíz éve, de azt legalább biztosan kapja meg. Ha esik, ha fúj. Az egyesületnél évekre tudjanak számolni, tervezni! Fontos, hogy egy fejlődő pályát célozzunk meg, lehetőleg teremtsünk professzionális körülményeket, de szigorúan amatőr sportolókra van szükségünk, a hangsúly pedig a tömegsporton – és persze a fiatalokon – legyen!  A sportfejlesztésbe az egyesület mellett jobban be kellene vonni az oktatási intézményeket, más civil szervezeteket. Sőt, közvetlenül a lakosságot is. A futball mellett biztosítanunk kellene más, eredményes/sokakat vonzó sportágak működését is. A finanszírozásban nem csupán az önkormányzat, hanem az állam, sőt, vállalkozók, civilek vállalhatnának szerepet – persze ezt is az városnak kellene összefogni.

A cél tehát az lehet, hogy közösségi, de megosztott pénzügyi támogatással profi körülmények között amatőr fiatalok több sportágban is tömegesen sportolhassanak, az ügyet pedig magáénak érezze a település.

Az eddigiek alapjában elérhetőek, csak akarat és munka kell hozzá. Na meg persze összefogás. A lényeg a főcél, hogy az hol valósul meg, mellékes. Magyarul mindegy, hogy valaki az egyesület berkein belül focizik igazolt labdarúgóként, a DSE-ben kosarazik, vagy éppen az iskolában atletizál. A lényeg, hogy a gyermekeink sportoljanak. Nem csupán az egészségük megőrzése miatt, tudjuk, sokkal fontosabb a nevelő hatás! Gondoljunk csak bele, milyen lesz Mezőcsát húsz év múlva… A hátrányos helyzetű fiatalok számára pedig bizony kiemelten fontos szocializációs mező és kitörési pont lehet a sport.

Persze egy ideális világban ennél merészebb álmokat is szövögethetnénk. Abban az ideális világban, ahol valaki rendbe tenné végre az önkormányzati finanszírozást, és nem csak nevetséges, már-már megalázóan szűk döntési szabadsága, mozgástere lenne a városnak. Ebben a világban minden évben nagyjából 20-25 milliót (még ez is csak szociális kiadások tizede…) tudna a sportra szánni a város. Egy új, városi sportcsarnokban (akár az egészségház mellett is lehet), egy uszodában (akár az egészségház mellett, akár a strandon is lehet), és egy felújított, kibővített sporttelepen sportolhatna a lakosság. Több sportágban is felkészült szakemberek foglalkoznának a fiataljainkkal. Legalább egy labdás csapatsportban pedig megcélozhatnánk a másodosztályt.

Na jó, lassan beleér a kezem a bilibe, és felébredek… Bár azt látni kell, ami nekünk csak egy elérhetetlennek tűnő álom, az nem csak Németországban, de még a szlovén szomszédoknál sem elképzelhetetlen. Az albánokról most nem beszélek, pedig kiderült, most velük vagyunk egy szinten. (csak érdekesség) Namíbiáról vagy Türkmenisztánról sem.

Mindenesetre hiszek abban, hogy van még esélyünk arra, hogy rendezett viszonyokat teremtsünk a mezőcsáti sportban. Ezen a területen is lehetnek olyan álmaink, amelyek megvalósításáért érdemes dolgoznunk. Ja, és nem azért mondom, mert szeretem a focit. Hanem azért, mert számomra fontos a település jövője.

Hiszen végtére is – I love Mezőcsát.

Fiatalkorom óta sok olyan nyarat éltem meg, amikor kérdés volt, indul-e a bajnokságban a focicsapatunk, és ha igen, melyik osztályban. Ez a nyár is csak ilyen. Mivel a témáról nagyon sokat lehetne írni, csak a legfontosabbakat kiemelve foglalom össze a lényeget, de így is két hosszú, külön jegyzetet szánok neki. Az elsőben megvilágítom a mostani helyzetet, a másodikban pedig leírom, hogyan képzelem a sport jövőjét Mezőcsáton. Ezek a kérdések talán csak néhányszáz embert érdekelnek a városban, de vitathatatlanul a közbeszéd részét képezik, így megérdemlik a nagyobb terjedelmet.

A június utolsó napjaiban megtartott rendkívüli ülésén a képviselő-testület foglalkozott a focicsapat problémájával, hiszen hirtelen kellett kezelni egy - számomra érthetetlenül – nehéz helyzetet. Itt olyan gondokról szereztem tudomást, amelyek megdöbbentettek. Akit érdekelnek a részletek, nézze meg a hamarosan nyilvánosságra kerülő felvételt, itt csak a lényeget emelem ki. 2012-ben az önkormányzat nagyjából 6,6 millió forintot tervezett a költségvetésében a MVSE-nek szánt átadott pénzeszközként. Mondjuk egy tíz évvel ezelőtti támogatáshoz képest reálértéken ez is csökkenés, de – ha jók az utolsó információim – végül ennek az összegnek sem az egészét kapta meg az egyesület. Ebben az évben a költségvetésünk már egyforintnyi ilyen típusú támogatási összeget sem tartalmazott. (Ezt a költségvetést én különben nem szavaztam meg, de ezt most hagyjuk…) Ennek ellenére nyugodtan aludtam, mert a polgármester többszöri, hivatalos és informális tájékoztatása szerint jelentős TAO pénzek érkeztek, érkeznek a mezőcsáti sportba. Ez jellemzően a fejlesztésre szánt célzott forrás, de bíztam benne, hogy emellé különböző támogatók bevonásával sikerül biztosítani a működési feltételeket. Sajnos az ellenkezője derült ki. Az egyesület tavaly ősz óta nem fizetett villanyszámlát, így az önkormányzatnak most egyszerre kellett többszázezerrel beszállni. Ha nem fizetünk, akkor még drágább kaland lett volna visszaköttetni az áramot, ráadásul előbb-utóbb a meglévő tartozást is behajtották volna rajtunk. Ja, meg persze nem lett volna áram a sporttelepen… Megszavaztam. Megszavaztuk.

Ezt tárgyaltuk, amikor kiderült, egyelőre nincsen pénzügyi fedezet ahhoz, hogy a klub elinduljon a bajnokságban. Persze a mezőcsáti sport nem egyenlő a labdarúgással, de az egyesület költségvetésének a legnagyobb részét mégiscsak ez képezi, és én semmiképpen nem szeretném, ha pénztelenség miatt alsóbb osztályban kellene indulnunk, vagy még ott sem. De. Csak olyan feltételek mellett tudok bizalmat (és pénzt) szavazni a focinak, amelyek garantálják, hogy nem kell a jövő hónapban váratlanul egy másik közüzemi számlát kifizetnünk. Vagy bármi mást. Az igazi probléma ugyanis nem pusztán maga az Émász-tartozás, hanem az, hogy ez csontvázként esett ránk. Tudjuk meg pontosan, mennyi pénz elegendő egy teljes, de biztos szezonhoz, ebből mennyit teremtenek meg más forrásból, fontos, hogy menet közben ne adódjanak meglepetések – legalább ezekre az információkra szükség van a megalapozott döntéshez. Még akkor is ezt mondom, ha én szeretem a focit. Serdülőtől igazolt játékos voltam, majd tinédzserként játszottam a felnőttcsapatban (hú, de büszke voltam! ;p), a mai napig sok focista barátom van, a szüleim is versenyszerűen sportoltak, sőt édesapám még sportvezető és edző is volt, fél gyerekkoromat a pályán töltöttem. Ugye nem kell tovább magyaráznom, számomra miért fontos a sport?

De a mostani helyzetben nem tudtam csuklóból, első tárgyalásra támogatni az egyébként minimális pénzügyi támogatásra vonatkozó indítványt. Először megnyugtató válaszok kellenek ahhoz, hogy megoldjuk a problémákat. Ne rakjunk úgy pénzt a csapatba, ha megeshet, hogy szezon közben visszalépnek! Ami biztos, júliusban alaposabban újratárgyaljuk a dolgot, én arra fogok törekedni, hogy ne engedjük el az egyesület kezét. Ezt garantálom. Hogy aztán ez mire lesz elég? Majd meglátjuk!

Hangsúlyozom, nem a sportegyesület vezetésével van problémám, hanem a működési elvekkel. A jelenlegi vezetés munkáját egyébként sem ismerem olyan részletesen, hogy véleményt formáljak. Bár tény, aki mezőcsáti sportban, a fociban vezető szerepet vállalt az elmúlt húsz évben, feltétlenül tiszteletet érdemel. Tiszteletet és hálát, mert ez egy embert próbáló, sikamlós, ingoványos terület. Ha történetesen sportelnök valaki, inkább csak támadást kap, köszönetet ritkán, a focira pedig, tudjuk, „a világ pénze is kevés lenne”. Tehát meg kell emelni a kalapom az összes sportvezető előtt. Még akkor is, ha külső szemlélők esetleg sikertelennek értékelik a munkájukat. De ezeken az embereken – pedig időt, energiát, pénzt (!) áldoztak a céljukért - bizony koptatott annyit ez a pozíció, hogy hálásnak kell lennünk azért, ha valaki egyáltalán szerepet vállal a mezőcsáti labdarúgásban. Már csak ezért sem venném a bátorságot, hogy bárkit kritizáljak. Most egyébként sem felelősöket kell keresnünk, hanem megoldást!

Úgy gondolom, az önkormányzat leginkább azért nem hagyhatja magára a sportot, mert a fiataljaink számára a család és az iskola mellett (sokaknak előtt..) hosszú távon kiemelkedő nevelő hatása van. Így persze a fociról – mint a legnépszerűbb sportágról – sem feledkezhetünk el. A gyerekek edzésen talán könnyebben megtanulnak dolgozni, ráadásul egy közösségért, célokért dolgozni, csapatban játszani (és még sorolhatnám), mint az iskolában. Ez ugyanis nem kötelező, ráadásul még élvezik is! Ha tehát a sportmúltjuk miatt Mezőcsát hasznosabb tagjai lesznek ezek a srácok felnőttként, akkor mindannyian nyertünk ezen a „befektetésen”.

Na meg rengeteg értéke is van a csáti labdarúgásnak, ezeket nem hagyhatjuk veszni. Például fényes múlttal büszkélkedik – ezt nemrégiben egy kitűnő, hiánypótló könyvben is olvashattuk. Számos tehetségünk van. Persze az nem jó, ha a legjobbakat elszívják a hasonló osztályban induló környező települések, de ha magasabb szintre tudnak kerülni, az bizony büszkeség. Jó volt látni a csáti nevelésű Dobos Pityót a Kispest csapatkapitányaként (figyelem, egykor Puskás posztja volt!), aztán Diósgyőrben. Vagy a most MB1-be :-) feljutó Kövesden is többször játszott a fiatal, de fejlődőképes Kemény Tamás, ő is könnyen felküzdheti magát az élvonalba. Ezen felül is vannak még értékeink, például nálunk dolgozik a térség …hmm, mindenki értse jól!… talán legönzetlenebb szakembere, Nagy Zoli (nem mellékesen persze ért is hozzá). Látható, van miből építkezni. Ezért sem hullhat darabjaira a rendszer!

A sport tehát fontos. A futball fontos. De.

Ha azt kell eldöntenünk, vajon építsünk-e közpénzből egy stabil, a lehetőségekhez képest nézőcsalogató futballt játszó csapatot, vagy inkább a köztisztviselőinknek még ősszel is fizessünk bért, és legyen fűtés az óvodákban – akkor már bizony árnyaltabb a kérdés. Sajnos csak egy kicsit sarkítottam, az önkormányzat ugyanis most majdnem ebben a helyzetben van. Akkor bizony meg kell fontolni minden forintnyi támogatást. Ha azzal állítanak meg az utcán, hogy egy jobb használt autó árából vásárol az egyesület fűnyírót, mégis hatalmas a fű a pályán (nincs ember, nincs üzemanyag???), akkor arra nehéz válaszolni. Ha azzal keresnek meg, hogy más szakosztályok, más, sokszor sikeres sportágak sorvadtak már el a pénztelenségben, a focisták meg meccspénzt kapnak, arra nehéz válaszolni. Persze arra is nehéz, Nyéken vagy Keszin miért tudnak jobb csapatot építeni.

Látható tehát, ennek az éremnek is két oldala van. De remélem, júliusban olyan döntést hoz a képviselő-testület, ami megnyugtatóan rendezi a helyzetet - rajtam nem fog múlni! Ha persze valaki most megkérdezi, milyen osztályban indulunk, nem tudnék rá válaszolni. Egyelőre. Tudom, hogy jövőre lesz-e foci Csáton? Nem. Szeretném, ha lenne? Igen.

Hiszen végtére is – I love Mezőcsát.

Baráti köszönetem az érdeklődésükkel – akaratlanul is – az álláspontom helyességét igazoló csátiaknak.

A mezőcsáti képviselő-testület üléseit  a 2000-es évek első felétől évekig élőben közvetítette a helyi kábeltévé. Nem állítom, hogy a nézettsége bármelyik venezuelai vagy argentin szappanoperáéval vetekedett, de azért rendre kaptam visszajelzéseket arról, hogy bizony meg-megnézik az emberek. Aztán az előző ciklusban - bár felvételek továbbra is készültek – egyszer csak megszűnt a közvetítés. Nyilván azonnal szóvá tettem, nem értettem, mi a gond. Néhányan próbáltak meggyőzni arról, bizonyos technikai és egyéb problémák miatt nem működtethető a régi rendszer. Slussz-passz. A részletes indokokat most nem sorolom fel tételesen, maradjunk annyiban, az engem megnyugtatni kívánó érvek – szerintem – nem mindig álltak teljesen biztos lábakon. Határozottan úgy éreztem, ha a nyilvánosság biztosítása minden egyes városvezetőnek ugyanolyan fontos lenne, mint nekem, akkor rövid időn belül újra tudtuk volna indítani a rendszert. Nem történt meg. Aztán én az utóbbi néhány évben sokszor, több ülésen is szóba hoztam a témát, számos hozzászólásommal, kérdésemmel, javaslatommal törekedtem arra, induljon már be végre valahogy a közvetítés. Szerencsére a legutolsó indítványomat először a szakbizottság, majd annak javaslatára a képviselő-testület is támogatta. Halkan jegyzem meg, épphogy átment, mindössze egy szavazaton múlt…! Igaz már nem a tévében, hanem az interneten, nem élőben, hanem felvételről, de mára mégis hozzáférhetőek az ülések felvételei.

Az erről szóló határozat vitájában lényegében egy – hatásosnak szánt :-) - ellenérvet hoztak fel azok, akik nem osztották a véleményemet. Tudni kell, hogy a művelődési házban a korábbi felvételek szabadon megtekinthetőek voltak, és 2010 óta csupán egy (!) állampolgár élt ezzel a lehetőséggel. Ez a tény szolgáltatta volna az álláspontomat alapjaiban megingató érvet – de szerencsére nem tudta befolyásolni a vitát. Erre képzeljétek, ma meg csak úgy belekattintottam a youtube-on az áprilisi ülésünk videójába (itt látható), és azt látom, már 230-an megtekintették. Köszönettel tartozom ezeknek az érdeklődőknek, hiszen akaratlanul is igazolták az álláspontom helyességét. Igenis, van értelme a közvetítésnek! Igenis, érdekli az embereket! Persze lehet azon vitatkozni, hogy ez a 230 megtekintés sok, vagy kevés. Mezőcsáton a kettőezer-néhányszáz háztartás tükrében, nem kevés. Azon a Mezőcsáton, ahol 760 szavazattal választottunk már polgármestert, nem kevés. Szerintem.  Persze ezt még mindig lehet vitatni, de azt nem, hogy a 230 mindenképpen több, mint egy. Akárhonnan nézzük! :-)

Így a közvetítés elindításáról hozott döntést sikerként könyvelhetem el. Még akkor is, ha nincsenek hiú ábrándjaim. Nyilván nem számítok arra, hogy ezzel megváltjuk a világot. Nem számítok arra, hogy az internetes közvetítés alapjaiban megváltoztatja a helyi közéletet. Nem gondolom azt sem, hogy ezzel érdemben megváltozik a testületi munka. Tudom, hogy nincs minden háztartásban internet-elérés. Tudom, hogy nem kiugróan magas azoknak a száma, akiket egyáltalán ez érdekel. De úgy vélem, az önkormányzat tartozott ennyivel a nyilvánosságnak, a lakosságnak. Az már csak járulékos haszon, hogy ezentúl a képviselők munkáját nem csupán kósza hírek (rosszabb esetben megalapozatlan pletykák), hanem felvétellel igazolható tények alapján, ha úgy tetszik, közvetlenül is meg tudja ítélni bármelyik választópolgár. Ennyit legalább megérdemel ez a város. Nekem ez fontos.

Hiszen végtére is – I love Mezőcsát.