Februárban a legnagyobb közösségi oldalon megjelölt ismerősnek „Mezőcsát Egykor És Most” nevű felhasználó. Vagy talán én kezdeményeztem az ismeretséget, már nem is tudom. De azt biztos, hogy nem tudtam, milyen kincsbe futottam bele! Viszont azóta – azzal együtt, hogy, ha jól látom az utolsó keresztnevét elveszítette(?) – már sejtem, milyen érdekes és lenyűgöző projekttel állok szemben. Érdemes röviden összefoglalnom a sztorit azoknak, akik nem ismernék. Valaki/valakik egy olyan felhasználót teremtettek a facebookon, amelynek sok száz mezőcsáti, és innen leszármazott ismerőse van. Ezzel lehetőséget teremtettek arra, hogy a gondolatokat, fotókat, történeteket osszunk meg egymással a városról, beszélgessünk, találkozzunk rég látott (esetleg csak hírből/névről ismert) emberekkel – mindezt az interneten. Valójában az nem is lényeges, ki indította, bár erős sejtésem azért van! :-) De az indulás óta eltelt időszak bebizonyította, hogy ezt a közösségi teret gyorsan belakták az emberek, és jól érzik itt magukat. Nagyon jól. Az elszármazottak látják, milyen ma a város, mi történik itthon, mi pedig jó szívvel nézhetjük a régi képeket, jobban megismerhetjük a település múltját.

Az oldal főprofilja a régi fényképek összegyűjtése, egyben közszemlére bocsátása. De látszik, hogy a menet közben ehhez társuló anekdoták, régi emlékek felidézése is legalább ennyire népszerű a közösségben. Mert ez valójában olyan emberek önként és büszkén vállalt, online közössége, akiket a mezőcsáti gyökerek, a város szeretete köt össze. Persze az ötlet nem spanyolviasz, máshol is látok hasonló próbálkozást, de – lehetek egy kicsit elfogult? – a „mi” oldalunk az egy kivételesen jól működő dolog. Egy kis hazai sikertörténet. Mára százával találunk itt fényképeket az egykori és a mostani Mezőcsátról, rengeteg sztorit olvashatunk, ha továbbra is ilyen ütemben fejlődik a kezdeményezés, akkor szinte felbecsülhetetlen, de legalábbis különösen értékes online helytörténeti gyűjteménnyé avanzsálhat. Még akkor is, ha esetünkben természetszerűleg nem beszélhetünk a klasszikus értelemben vett „tudományos igényességről”, itt ugyanis ez nyilván nem szempont. De már csak az eddigi anyag is bőven megtöltene egy könyvet. Nekem egyébként mostanában az anekdoták a kedvenceim! Például az „Erőss Berta – borbély és Cigánybáró”című szösszenet.

A dolog romantikája pedig abban rejlik, hogy a közösbe mindenki beleadja a magáét, egy fotót, egy történetet, de legalább néhány kommentet, lájkot. Ha kicsit távolról nézem, azt mondhatnám, ez a közösség bizony alulról építi fel magát, talán ezért is ilyen életképes. Ha ebbe a projektbe bárki, bármilyen szándékkal beleszólna „felülről”, azonnal elveszítené a báját – szerintem így jó, ahogy van. Itt nincs politika, vérre menő viták, széthúzás, csak az tudna belekötni, aki a kákán is a csomót keresi.

Nap, mint nap böngészve a „Mezőcsát Egykor És” idővonalát, két érdekes dolgot figyeltem meg. Az egyik, hogy úgy látszik, a Csátról elszármazott zsidó emberek –akiket én már csak névről ismertem –számára is egy élő kapcsolódási pontot teremtett az ötlet. Az elszármazott zsidók számára, akiknek a felmenői termékeny, aktív részesei voltak a település fejlődésének, sőt, mondhatjuk, a helyi polgárosodás legfontosabb letéteményesei közé tartoztak (annak, aki vitatná, lopok Dojcsák Gabitól: A mezőcsáti zsidóság múltja). Akiknek Mezőcsát csak hálával tartozik, de a történelem egy máig feldolgozhatatlan pofonnal fizette vissza ezt a kölcsönt. De úgy látszik, a ma élőknek eleven, lüktető kapcsolódási pontot jelenthet ez az oldal. Vezessenek exkluzív éttermet a fővárosban, jó nevű elektronikai céget Izraelben, vagy dolgozzanak ingatlanközvetítőként az USA-ban, biztosan örömmel kacsintanak vissza a gyökerekre egy-egy fotó, vagy egy régi, jó ismerős láttán!

A másik érdekesség pedig az, hogy akik elkerültek itthonról, szinte kivétel nélkül jó emlékeket őriznek a városról. Ez pedig legyen nekünk, a most is itt élőknek egy gondolatébresztő, hiszen panaszkodjunk bármennyit, legyenek meg a napi problémáink, azért biztosan nekünk is hiányozna Mezőcsát. Nagyon hiányozna.

Összegzésképpen elmondhatom, úgy tűnik, a sok hibánkkal együtt legalább ebben erősek vagyunk itt Csáton. Alulról szervezünk (pontosabban szerveznek nekünk, mi meg részt veszünk benne) egy olyan közösséget, amelyik rendkívül értékes helytörténeti gyűjteményt teremthet, emellett egy olyan jól működő fórumot – egyedüli témája Mezőcsát – biztosít, amilyen eddig nem volt. Gondoljunk csak bele, mi lesz ebből az egészből mondjuk ötven év múlva!

Úgyhogy minden tiszteletem a létrehozóknak, köszönet illeti őket! De hálásunk lehetünk mindenkinek, aki a „Mezőcsát Egykor És” ismerőse, fényképet, történetet küld be, esetleg csak kommentel vagy lájkol (én ebbe a csoportba tartozom). További sok sikert kívánok! Én szinte minden nap bekukkantok - ha úgy tetszik, bekattintok – , van-e valami újdonság, és bizony ilyenkor erősen dagad a mellem, mert azt látom, azért igencsak gazdagok vagyunk mi itt Mezőcsáton, annyira gazdagok, amennyire sokan nem is gondolnák. Erre büszke vagyok.

Hiszen végtére is – I love Mezőcsát.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.